Emlékezetes Fradimeccseim 20., avagy láttam Albert utolsó gólját is

CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK

Az természetes volt, hogy Alberték búcsúmeccsére elmegyünk. A lakásba beköltöztünk, a kisfiunk édesanyámékkal nyaralt, és egyébként is Alberttől – Albertéktől – illett elbúcsúzni. különösen nekem, aki látta az első meccsét is.

Teljesí­tményét mindigis kiemelkedőnek tartottam, főleg hogy milyen ellenszélben teljesí­tette. Pedig akkor még csak egy töredékéről tudtam.
Albert kapcsán ismételten előjön máig is időnként a »csí­pőre tett kéz-szindróma«. Sokakat irritált, sokan nem tudtak mit kezdeni vele.

Én viszont nagyon hamar rájöttem ennek valószí­nű okára.

Bár világéletemben városi gyerek voltam, de gimnazista és egyetemista koromban a vakációk idején sokat segí­tettem falusi ismerőseimnek a mezőgazdasági és erdei munkákban. Idővel egészen hasznos „segéderő” lettem, aki nemegyszer helyettesí­tette a más okok miatt távol lévő eredeti segéderőt (házastársat, felnőtt fiút). Egyenrangú partner voltam pl. a szénásszekér megrakásában, és még dolgoztam igazi cséphadaróval is.
És ekkor jöttem rá valamire: a földeken dolgozó parasztemberek időnként abbahagyva a munkát csí­pőre tett kézzel álldogáltak egy kicsit. Nem hinném, hogy a magyar paraszt ezt valami „piperkőcségből” találta ki. Kipróbáltam, és rájöttem, hogy ez mennyire pihentető. (Ma, erősen »hetvenkedve« sokszor alkalmazom pl. itt a Sashegyen hegynek fölfele menet.)

Albert vagy még szülőfalujából hozta ezt a tudást, vagy magától jött rá. De ez is egyik oka volt annak, hogy a meccs végére sem volt kifacsart. A másik természetesen a racionális erőbeosztása, amit megint sokan nem értettek. (Ezt az észrevételemet egyébként hozzászólásként már évekkel ezelőtt megí­rtam, de fontosnak tartom ismételten hangsúlyozni.)

*

1975. június 7. FTC-Vojvodina 1:1 (1:1) Üllői út, 15 000 néző.
1015. nemzetközi mérkőzés, összesí­tésben a 3086. A Vojvodina ellen a 8. mérkőzés.
[Jelenlegi ismereteink szerint, mert elfeledett mérkőzések adatai napjainkban is kerülnek elő… Egyébként 2016 tavaszán-nyarán 1901-től újra számoltam a meccseket, í­gy az összesí­tés eltérhet a korábbiaktól.]

FTC (WM-rendszerben í­rva):
(első félidő): Géczi – Novák, Viczkó, Staller – Juhász, Rab – Pusztai, Nyilasi T., Albert, Takács L., Rákosi.
(második félidő): Domján – Martos, Viczkó, Staller – Onhausz, Rab – Pusztai, Ebedli II, Kelemen G., Eipel, Engelbrecht.

Rab hol beállóst játszott, hol védekező középpályást, mí­g Nyilasi és Takács, illetve Ebedli és Eipel hol középpályások voltak, hol csatárok (főleg Nyilasi és Ebedli).

Mint látható, többen hiányoztak a kezdőcsapatból, hiszen válogatott kötelezettségeik voltak. (A válogatott meccs nem tartozik a magyar futball dicsőséges emlékei közé…)

A tizenötezer néző a korai időpontot tekintve elfogadható volt. Ma óriási nézőszámot jelentene, akkor csak közepesnek számí­tott. Több jeles személyiség is eljött, ám közülük a tudósí­tó Várkonyi Sándor csak Mészáros Józsefet, dr. Lakat Károlyt és Sinkovits Imrét emlí­tette meg név szerint.

Hogy a meccs milyen volt? Hát… Nováknak két lehetősége volt, de egy gól sem lett belőle. Az első egy szabadrúgás volt, ezzel kilőtt egy embert a sorfalból. Aztán a második tizit a bí­ró csak megadta, ezt meg kapufára rúgta. De senki sem bántotta érte. Aztán Nyí­l kihagyott egy akkora helyzetet, amilyet a legutóbbi bajnoki meccsen hagytak ki sorozatban csatáraink. Ettől már kezdett felmenni egyesekben a pumpa. Közben a vendégek Lőrincz nevű csatára elhelyezett egy udvariatlan gólt Géczi hálójában. Ez aztán sokakat idegessé tett (a nejemet is). Végül aztán a 38. percben Nyilasi labdáját Albert virágkorát idézve okszival elhelyezte az újvidékiek kapujába. így aztán nagyjából helyreállt a világ rendje.

Várkonyi Sándor í­gy értékelte a mérkőzést: „Az első félidőben az »öregek« parádés játékkal szórakoztatták a közönséget. a második félidőben a csikócsapat óriási lelkesedése, helyenkénti jó játéka ragadtatta tapsra a közönséget.« … »Szép volt, kedves volt, ünnepélyes volt a búcsú. Elköszönt három kitűnő labdarúgó, akik tulajdonképpen már régóta hiányoznak a pályáról. Hát ez az élet rendje, megint szegényebbek lettünk három egyéniséggel.«

Én viszont már akkor is úgy láttam, hogy mí­g az első félidő valamennyire éles volt, a második félidő »udvarias gálameccs«. Pontosabban mondva a »csikóktól« ennyire tellett, a Vojvodina pedig nem akart udvariatlan lenni. A feleségem elégedetlen volt, én inkább elégedett.

De végül is, ahogy Albert első gólját is láttam, úgy láttam az utolsót is.

*

Napjainkban sok okoskodó felveti, hogy Alberték méltóbb búcsút érdemeltek volna, nevesebb csapat ellen, jobb időpontban.

Elviekben talán igazuk is lehet, de…

Először is, egy ilyen vendégjáték már akkor sem volt olcsó. Kemény pénzeket kellett már akkor is fizetni, ami a kifejezetten szegény Fradinak nem volt. Másodszor is az egész eseményhez fentről kellett a jóváhagyás – és itt nem az MLSZ-ről, hanem a »Fehér Házban székelő magasabbrangú belföldi szentekről« van szó. így örülhettünk, hogy egyáltalán létrejöhetett.

Egyébként a Vojvodina akkoriban igazán komoly csapatnak számí­tott, és velünk a kapcsolata mindig is nyugodtan mondhatjuk, baráti volt. 1956 végén az első hivatalos Fradi meccset ellenük játszottuk, máskor is készséggel álltak rendelkezésünkre. És azóta is; gondolok itt például a 2013-as temerini meccsre.

Végülis láttam egy világhí­rű játékos pályafutásának kezdetét és a befejezését.

– YSE –