Feljegyzések a fotelból – A sors fintora

Nehezen jött álom a szememre. Pedig a hazafelé tartó közel kétórás útnak elegendőnek kellett volna lennie, hogy kitisztuljon az agyam, hogy leszálljak az érzelmek hullámvasútjáról. Utólag belegondolva, lehet, hogy nem is akartam nagytakarí­tásba fogni, jó volt visszaidézni a mérkőzés pillanatait még akkor is, ha a mámoros ünneplésbe belerondí­tott a sors és visszakérte az aprópénzt. Nem voltam dühös rá. Azt már megtanultam, hogy a sors egy szemvillanás alatt kibillentheti a mérleg nyelvét. Hiába tölt el minket mérhetetlen boldogság az egyik pillanatban, attól még a következő tele lehet keserűséggel. A kérdés azért ott motoszkált a fejemben, hogy vajon miért tegnap este kérte vissza azt, amit az elmúlt hónapokban elég bőkezűen osztogatott. Várhatott volna még néhány hetet, sőt ha zöld-fehér szí­ve lenne, kiböjtölhette volna ezt az évet. De sajnos ez nem kí­vánságműsor, a számlát tegnap este, a 96. percben tolta a szemünk elé. Elkerülhető lett volna? Persze. Ha Isael belövi az első büntetőt, ha Civicet nem állí­tják ki és ezért nem kapunk még egy „büntető” percet, vagy ha a spanyol csatár a kapunk helyett a stadion eredményjelzőjét találja telibe. Ez a sok „ha” felsorolva is magyarázkodásnak tűnik, de nem tehetek róla, valahogy mégis csak el kéne aludni, péntek reggel meg kiugrani az ágyból, csettinteni az ujjunkkal, mert a sors hiába fintorgott, hiába kérte vissza aprót, mégis csak egy remek estén vagyunk túl, egy olyan mérkőzésen melyre még büszkék is lehetünk, és ha 5 forduló után ránézünk a tabellára és azt látjuk, hogy még mindig van esélyünk a továbblépésre, akkor mosolyogni kell és nem mérgelődni. Mert ha július elején bárki azt mondja, hogy decemberben a továbbjutásért lépünk pályára, bármennyire is zöld-fehér a szí­vünk, csak kedvesen mosolygunk, megköszönjük a bizalmat, de belül érezzük, hogy az álmoknak is vannak határai.

Ahhoz nem is kell elővenni Krúdy Álmoskönyvét, hogy tudjuk, az álmok néha balsorsunkat is mutatják, amellyel majd bátran szembe kell néznünk, de jelentik örömeinket is, amelyek majd felváltják csüggedtségünket. De most hagyjuk el a sors fintorát és az álmok mezejét, tekerjük vissza az órát, lépjünk be a Szentély kapuján és éljük át újra a mérkőzés izgalmát, hangulatát. Mert van miről beszélni, van mire emlékezni. Szebb lenne a történet ha…tessék, már megint előjött a „ha”, úgy látszik nehezen törődöm bele az elszalasztott győzelembe, de még nem telt el annyi idő, hogy „csak a szépre emlékezzek”. Ha lenne hangom, talán együtt dúdolnám Ákos Sefivel a slágert, de most nem a nosztalgiának van itt az ideje, hanem a jelennek. Az esélynek, az első gólunk utáni reménynek, majd a gyors spanyol válasznak, a parádés második félidőnek, benne a kihagyott és belőtt büntetővel.

Azt tudtuk, hogy az Espanyol nem a legerősebb csapatával lép a pályára, van gondjuk bőven a hazai bajnokságban, de ez csak az érem egyik oldala, hiszen számolni kellett azzal, hogy akik pályára lépnek, azokban dupla a bizonyí­tási vágy. Rebrov mester nem sokat lamentált, a „fix” kezdőt küldte a pályára. Az egy kissé meglepett, hogy Ihnatenko helyett a felépült Sigér kapott szerepet, de ez is a támadó focit í­gérte. Győzni akartunk, kihasználni a lehetőséget. Nagyszerű hangulatban kezdődött a mérkőzés, mindkét csapat felvállalta a gyors, kombinatí­v játékot, melyben az elején a spanyolok egy árnyalattal jobbak voltak. Talán túl mélyen védekeztünk, ezáltal a középpályát uralta az Espanyol. A vezető gólunk a lehető legjobbkor jött (tán van rosszkor jött?), Isael szabadrúgását a rutinos López alaposan benézte, de az a háló helyett a kapufán csattant, onnan meg Sigér elé, aki egyből a hálóba lőtt.

Az örömünk csak 5 percig tartott, Lovrét ültették hintába, majd egy gyenge lövés, mely egy lábon megpattan, Dibusz már nem érhette el. Bosszankodtunk egy kicsit, simán elkerülhető volt a gólt, plusz a szerencse sem állt mellénk. A hátralévő negyedórában nem történik érdemleges, a szünetben nagy a sor a büfénél, közben van idő egy kis „okoskodásra”, mindenki másként látja az eseményeket, egyben azért teljes az összhang. Nyerhető a meccs, ahogy kimondjuk, az egész agora „bólogató Jánossá” válik, majd felhangzik a Hajrá, Fradi!, közben a büfénél is célba érünk, kezünkben az itóka, irány a lelátó, kezdődik a második 45 perc.

Ami majdnem tökéletesre sikeredett. Azt nem tudtuk eldönteni, hogy a spanyolok visszaálltak őrizni a döntetlent, vagy simán csak elfáradtak, de tény, hogy a második 45 percben végig a mi akaratunk érvényesült, voltak időszakok amikor teljesen a kapujuk elé szögeztük az Espanyolt. Zúgott is a lelátó, remek volt a hangulat és bármennyire is patetikusan hat, érett a gól. A Fradi gól. Volt lehetősége Sigérnek, Vargának, Tokmacnak, Bolinak is, szöglet követett szögletet, majd Isael percei következtek. Előbb egy kapufa (már megint), majd egy kihagyott büntető (már megint). Előtte Dibusznak volt két perc alatt két bravúros védése, fölényben voltunk, de vigyázni kellett, nehogy túlcsorduljon a lendület.

A szemünk most nem az órára tapadt mint Barcelonában, most nem vártuk a hármas bí­rói sí­pszót, és bár fogytak a percek, de még mindig reménykedtünk a gólban. Mely egy büntető képében meg is érkezett. A jogosságához nem fért kétség, Isaelt egy jól irányzott ipponnal küldték a gyepre. De ki vállalja el a büntetőt? Többen Isaelre mutatnak, de a brazil már óvatos, a héten kettőt is kihagyott, a harmadik már nagyon nem férne bele. Skvarkában volt spiritusz, nem sokat teketóriázott, Lópezt elküldte jobbra, a pöttyöst meg a balra. Mindezt a 90. percben! Atyaég, megint összejön a „mázli”, újfent a végén szerezzük a győztes gólt? Még 5 perc, ezt már ki kell bí­rni…Nem sikerült. Többet nem is í­rnék róla. Láttuk, átéreztük, nem kell ennél több sanyargatás. A sorsot sem kell csesztetni, Krúdy álmoskönyvében sem kell magyarázatot keresni és bűnbakokat sem kell találni.

Ettől még egy kicsit elrontotta a kedvünket, alapállásba rakva a reményeinket. Számolgatni nem nagyon kell, van még egy meccsünk Bulgáriában, ott is megtörténhet bármi. Egy valamin már biztosan nem fog változtatni a Ludogorec elleni mérkőzés. Egy kissé „lenézett” csapatként érkeztünk meg Európába, olyan eredményt elérve, melyre még büszkék is lehetünk.

Ezért se törődjünk a sors fintorával. Fog ő még mosolyogni.