Feljegyzések a fotelból – Bágyasztó döntetlen
Ahogy közeledünk a bajnokság befejezéséhez egyre fásultabban érzem magam. Úgy vagyok vele mint a mindennapok taposómalmával, jó lenne kilépni a szinte már robottechnikával működtetett napok egyhangúságából. Jó lenne ha nem kéne foglalkozni a reggeli csörgőóra kalimpálásával, ha nem futtából kéne bekapni a pirítóst és szőrteleníteni torkunkat a forró kávéval, hanem kipihentem megállni a reggelis svédasztal előtt és azon elmélkedni, hogy most jobbról balra, vagy balról jobbra lapátoljam be a finomságokat. Ahogy jó lenne a reggeli dilibogyók helyett egy időkapszulát bekapni és a munkahely helyett elrepülni oda, ahová mindig is vágytunk. Az biztos, hogy az első utam Augusztus császár Rómájába vezetne, ahol már túl lennénk Lepiduson és Antoniuson, nem akarnék én harcolni, csak a kezembe fogni néhány denariust, kimenni a piacra, sétálni az épülő és szépülő Róma utcáin. A második utam már közelebbre vezetne, oda csak 80 évet és 120 km-t kéne megtenni, majd megállni az Üllői út 129 előtt, nem törődni a zuhogó esővel, elvegyülni az urak és a hölgyek tömegében, akik mind-mind azért jöttek, hogy tanúi lehessenek a Ferencváros második KK győzelmének. Innen már a dátum sem lehet kérdéses, 1937. szeptember 12. A mérkőzés kezdése előtt az eső is eláll, a lelátók megteltek, zúgott a Hajrá Fradi!, mindenki idegesen tördelte a kezét, vajon Sárosi vagy Piola fogja eldönteni a döntő első mérkőzését…Szép-szép ez az időutazós álom és bár legszívesebben továbbra is Sárosi dr. három góljáról mesélnék, de a mókuskerék visszarángat a földre, a jelenbe és bármekkora is a két korszak közötti kontraszt, most mégis a tegnapi bágyasztó döntetlenről kell értekeznünk még akkor is, ha jelen pillanatban ehhez nincs túl sok hangulatom.
Persze ha sikerült volna valahogy kibrusztolni a győzelmet, ez a kedv egy hangyányit jobban inspirálna, de mivel úgy éreztem, hogy játszhatunk itt még néhány órát és akkor sem fogunk gólt lőni – a kedv és főleg az ihlet is elszállt. Szerencsére a Vasas sem gondolta másképpen, így maradtunk a harmadik helyen, de vajon boldogít ez valakit? Bármennyire is érmet jelent, de ha most feltenném a tízezer forintos kérdést, hogy vajon labdarúgásunk története során mennyi bronzérmet gyűjtöttünk össze, talán a „elvetemült” Fradisták tudnák a választ, személy szerint 20 és 25 közé tenném és bár napi szinten foglalkozom labdarúgásunk történetével a pontos számra csak tippelni tudnék – és valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül. Mert bár csillog a bronz is, de azt először is meg kell szerezni, amit a mérkőzés előtt még kötelező feladatnak éreztem.
Abból indultam ki, hogy az elmúlt hetekben végre újra élvezhetővé és fogyasztóvá vált a focink, mintha Doll mester több hónapos kísérletezés során rátalált a győzni tudó kezdőre. Nyertünk három meccset (Gyirmóton azért szerencsével), papíron már döntősök vagyunk a magyar kupában és titokban még Böde Dani királyságáról sem mondtunk le. Erre meg jött a „felfoghatatlan, már egészen jó úton haladtunk” nyilatkozat a mérkőzés végén. Az edzőnk érthetetlen, a szurkoló meg bágyadt, közönyös és lehangolt. Ennyi történt. Merle szerint két nap az élet, nekünk meg két jó meccs jutott, vagyis helyesebben két jó 45 perc, de ennyiből egy bajnokságot nem lehet megnyerni, legfeljebb valahogy fel lehet tápászkodni a dobogó harmadik fokára, de azt is csak azért, mert a magyar bajnokság úgy liftezik, mint a részeg ember gyomra.
Pedig bíztam a jó folytatásban, remélve, hogy legalább a vége lesz jó, amire persze még van esély, sőt ha jól belegondolunk muszáj is vigyázzba állítani az esélyt, mert a zárófordulóban jönnek a lilák, utána meg a kupadöntő, ezeken a meccseken meg nincs pardon, nincs mellébeszélés, csak és csakis egyetlen eredmény az elfogadható, a győzelem. Közben még felülünk a felcsúti kisvasútra és berobogunk vele a stadionba, és ha már nem lehetünk bajnokok, legalább beleszólhatunk abba, hogy a Videoton vagy a Honvéd legyen a „salátástál” jogos tulajdonosa. Ehhez meg sokkal jobb játékot kell nyújtani, mint tegnap a Debrecen ellen.
Nekem úgy tűnt, legalábbis az első félidőben, hogy a Debrecen nyerni akar, mi meg öregurasan múlattuk az időt, három debreceni lehetőségre mi eggyel válaszoltunk, melyekből a vendégek négyszer legalább eltalálták a kapunkat, nekünk ez sajnos nem sikerült és tegyük a kezünket a szívünkre, a félidőben ha vezet a Loki, egy kukk sem hagyhatta volna el a szánkat (mukk aztán végképp nem), legfeljebb egy „bakker, hű de gyengén játszunk” (Böde Dani jelzőjét nem akartam plagizálni). Vagyis a gyenge szó valójában nem fedi a valóságot, mert voltak elfogadható periódusok, voltak kezdeményezések, Varga és Moutari meg-meg húzta a széleket, Bognár is adott néhány jó labdát (aztán szokásához híven negyedórákra eltűnt), de még sem volt meg az a lendület és kreativitás, mely az elmúlt két 45 percünket jellemezte.
A második félidő már jobbra sikeredett (heuréka! – eddig ez általában fordítva történt), annak is első 25 perce, akkor végre játszott a Fradi, igaz néhány tűzijátékon és egy káprázatos Böde kapáslövésen kívül más nem jött össze. A Loki teljesen kipukkant, rájöttek, hogy nekik az egy pont is pont, ezekben a percekben benne volt a levegőben a gól, de aztán Doll mester úgy gondolta frissít a csapaton, lejött Varga, Bognár majd Moutari, ezzel ki is rántottuk a méregfogunkat, megszűnt a szélsőjáték és a lehetőség, hogy valaki középen végre ad egy jó labdát Bödének. Ezáltal az utolsó 15-20 perc úgy telt el, hogy ha nincs skype kapcsolatom a szerkesztőtársammal, bizony el is bóbiskolok.
Talán ezek miatt ébredtem úgy reggel, hogy a dilibogyóim helyett inkább egy időkapszulát iratok fel és egy rövid római séta után felülök a lelátóra és megnézem az 1937-s KK döntőt, benne a korszak két zseniális játékosával, Sárosi Gyurkával és Piolával. Az akkori 4:2-s győzelem és Sárosi három gólja valóságos, de hiába álmodta meg annak idején H.G.Wells az Időgépet, nekem csak a jelen marad.
Benne a tegnapi döntetlennel, a bágyasztó játékkal, és a reménnyel, hogy a hátralévő két fontos mérkőzésünk után a mainál sokkal jobb hangulatban ébredek és eszem ágában sem lesz Augustus császár előtt térdet hajtani.
10 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Bágyasztó döntetlen bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Nem én mondtam, hanem sokan a körülöttem ülők közül: „A régiek nem csak focizni, de bundázni is tudtak. Milyen más egy 4:4-es bunda, mint egy 0:0-s!” Én csak azt vettem észre, hogy sokszor, sokan a mellettük elfutó ellenfelet meg sem próbálták megtámadni, a nagy színész Handzic (?) vígan beszélgetett és nevetgélt meccs közben a Fradi néhány védőjével. Többet nem is írok, nagyon el voltam keseredve… Az edzőnkről csak annyit, nevetséges volt, ahogy az egész meccs alatt ugrált és gesztikulált a vonal mellett. A játékosok biztos nem figyeltek rá, legfeljebb mi, a nézők.
Valami lehet ebben a „bunda” gondolatban.
Ha elgondolkozok ezen: Hogy lehet az, hogy ìgy leadja egy csapat a tejet ?!
De valahogy mégsem akarom elhinni.
Akkor a gesztikulí lò Doll lenne az egyetleni, aki errôl a bundí ròl nem tudott volna ?
Vagy olyan jò szinész ?
Minnél toví b fejtegetem, anní l méltatlanabbí ví lok a zöld-fehér szinekhez.
Ez Volt. Mélyre leí sni és kész.
Az elsô félidôben azt gondoltam, hogy ni, ni ennek nem lesz jò vége.
Doll mester-nek nagyon szûk lehetôségei vannak.
Egy Sternberg, Leo kiesés meg í tjí ròhí zzí teszi az egész védelmet.
Talí n itt tartunk. A kisérletezés meg lehet, hogy azért van, hogy talí ljunk kibùvòt a taní cstalansí gbòl.
Azonban hamarosan felépülni fog Batik is. Erre szí mìtok. Akkor megint egy kiví lò és magabiztos szikla lesz, amelyet körülmossa majd az ellenfél sodra.
Gera utòda lenne a Bogní r fiù ?
Nagy reményeket fûzök hozzí .
Ezen a Debrecen-meccsen meg hií ba, nem Volt í tütôereje a tí madí snak.
Az 1:1 szituí ciò kiteremtésére meg most nem ví llalkozott senki. A lyukakat nem ütöttük a falba, pedig aznélkül nem dôl össze egy védôfal.
A keletkezett lyukak és rések körül kell ütögetni a falat, akkor kezd az bomladozni.
Hií ba verjük itt ott egy kicsikét, attòl csak a festék megy le.
Egy kicsit baboní snak tûnik nekem ez a minden jòzan észen tùlmenô hit a mindenhatò taktikí ban.
A meccs megnyerése gyôzelem és harc nélkül nem megy.
A „siker” lehet az ellenfél hanyatlí sa és botladozí sa is.
De ez nem gyôzelem, és a zöld-fehér szinekhez nem méltò, hogy egy mí s csapat kudarcí ban bìzzunk, és ne küzdjünk sají t magunk.
A konterek ellen még nem talí ltuk meg az ellenszert.
Szerintem egy erôs középpí lya lenne a megoldí s.
1937: 1-2-3-5 szisztéma.
2 összekötô csatí r, 2 befejezô csatí r és egy középcsatí r.
A középfedezet meg az agytrössz, aki minden fonalat a kezében tartaní .
Az igaz hogy voltak már ennél szebb napok de voltak sokkal rosszabbak is. HAJRÁ FRADI!!!!
Siralmas. Dollnak mennie kell!
Már a kezdőcsapat sem ígért sokat.
Nalepa, Dilaver, Hüsing – mikor felejtjük már el őket?
És a cserék? Azokat hozta le, akik gyorsak vagy kreatívak voltak. Doll lassan két éve nem tud újítani. Tömörülve védekező csapat ellen nincs taktika.
Sokáig vártam,hogy írjak e ,most is csak azért tettem meg ,mert pont ezeket a sorokat tettem volna közzé,azzal a kiegészítéssel,hogy a komplett német vonalat el kellene zavarni,beleértve Dollt és a hozzá tartozó kompániát.
Ha jól tudom Lipcsei mellett Keller „Fater” József is fradi kötelékében van.Nekik vagy pl Szűcs Misinek kellene itt lenni a padon.Akikre már csak az előélete is miatt is kíváncsi lenne sok ember.Bárcsak ez a „beléptetőrendszer dolog” is hamarosan megoldódna,mert jó volt Csepelen van Dunaújvárosban is szép nézőszámot látni és az a hangulat,ami 20-30- éve volt,nem fogható semmihez.Még jó,hogy abban az időkben rendszeresen jártam meccsekre.Még most is megkönnyezem ,amikor ezekre a mérkőzésekre gondolok.Az igazi fradistákra,mert ebben a csapatban sajnos egy kezemen meg tudom számolni ,ki érdemelne ilyen jelzőt.És sokat kellene gondolkodnom…
Nem nézünk megnyugtató nyári szünetnek!
Csak mindenféle (nem működő) taktikai őrültség van, játék helyett! Amikor Doll belenyúl a játékba, már el is rontja, a taktikai ötleteinek zöme hajmeresztő, és az sem lehet véletlen, hogy ennyi a sérültünk állandóan! (Ez viszont az erőnléti edzőket is minősíti.) Vége, elég volt! Már régebben eljött az ideje a váltásnak, de ahogy a válogatottnál Storck is mindent megtehet következmények nélkül, úgy látszik, nálunk is így van! De csakazért is hajrá Fradi!
Sárosi dr., Albert, Nyilasi, Gera, csakhogy több korszakból említsek nagyságokat. Azért arra büszke vagyok, hogy még mindig (és ez így lesz a jövőbem is) a F R A D I a mérce. A bronzérmet nem becsülöm alá, hát mégha kupagyőzelemmel párosulna…
Az FTC továbbra is a LEGEREDMÉNYESEBB MAGYAR CSAPAT, ezt ne feledjük.
JELENLEG EZT TUDJUK HOZNI, MAJD A lányok KÁRPÓTOLNAK !
Nem lesz meg a bronz.
Hát igen! Kínomban majd nem elsírtam magamat!Ha ezt a”gigantikus” meccset valamely kezdő szurkolóval megnézetik,az inkább fedett pályás sakkozóvá válik vagy a távolba nézés világbajnokának rajongója lesz!Szóval ez a „produkció” megint hozta azt,amiért ott tartunk ahol tartunk.Még egy szösszenetet drága szurkolótársak.Esetleg a nemzetközi porondra ki is jutnánk valamilyen oknál fogva,tudatosuljon bennünk,hogy nem az albán bajnokság második helyezettje ellen nem lesz esélyünk ezzel a játékkal,hanem senki ellen sem.Persze inkább én tévedjek,mint ez valóra váljon!Akkor is Hajrá Fradi!De több kell………………..minden téren!