Feljegyzések a fotelból – Befagyott a nulla

Azt nem állítom, hogy sajnálom a lilákat, de mégis csak kínos lehet zsinórban elvesztett 11 derbi után felülni a buszra és útnak indulni a mérkőzésre. Bármennyire is fogadkoztak a játékosok, a szurkolók meg utolsó kis inflációs forintjukból megvették a csillagszórókat, de belül tudták, a kissé váratlanul ránk törő téli hideg valószínűleg a „nulla-érzést” is befagyasztotta, így vasárnap este már 12 vereség fog a zsinóron csüggeni. Ettől még lelkesen próbálták felvenni a versenyt, de amíg a stadion 90 %-a Dolby Digitálban zengett, addig a dózsás „áléáléálé” olyan hatást keltett, mint egy eltévedt méhecske zümmögése a pesti forgatagban. A csípős hideg nem csak a lilák győzelmi esélyeit tette a mélyhűtőbe, hanem a zsúfolásig megtelt lelátókat, amit nem csak az égieknek kell „megköszönni”, hanem a menetrendet fűtött, nem rezsicsökkentett szobákban ücsörgő kitalálóinak is. Február elején, vasárnap, vajon miért nem lehet már 13 órakor elkezdeni a focidélutánt? Zsörtölődésből és a lilák befagyasztott győzelmi esélyei után rá is térhetnénk a 237. derbire, mely mélyhűtő ide vagy oda, mégis csak a magyar labdarúgás legnagyobb összecsapása. Természetesen a Fradi mindig is győzelmi „kényszerben” van, de az őszi 6-0-s nemes bosszú óta, csak a hagyomány tartja életben a zöld-lila párharcot. Ha így folytatódik, már az sem.

A Dózsa háza táján elég nagy a kaki halmaz, a Megyeri úti kocsma is romladozik és ha így folytatják, könnyen a másodosztályban találhatják magukat. Ránézve a tabellára (a győzelem után), az sok mindent elárul a magyar bajnokság diszkrét bájáról. 14 pont az előnyünk a második Kecskemét (újonc!) előtt, aki meg 13 pontra van a kiesőhelytől. Dupla annyi győzelmünk van mint a második helyezettnek, a tabella alján meg három pesti csapat fuldokol, 40 bajnoki arannyal a hátuk mögött. Az elmúlt évek nagy üldözője a Fehérvár is lassan csatlakozik a dicsőséges hármas-fogathoz. A dobogón meg az újonc, a kisváros és egy falu sorakozik, hőn várva a nemzetközi szereplést.

Mind ezektől függetlenül a derbi mégis csak derbi és bár mire felültünk a lelátóra a hideg minden porcikámba beköltözött, egy kis izgalmi állapot azért visszaidézte az elmúlt évtizedek örökké emlékezetes pillanatait. Úgy is kezdtünk, hogy itt a liláknak túl sok köze nem lesz a focihoz. Percenként rúgtuk a szögleteket, 5 percnek kellett eltelni, hogy a vendégek legalább kettőt tudjanak egymásnak passzolni. A „dósza” (szerkesztőtársam becézi őket így) nem is cifrázta túl a taktikai felállást, hiszen öt védő előtt öt szűrő helyezkedett el. Érthető volt a felállás, tanulhattak az előző meccseinkből, hiszen ha egy csapat engedni játszani és futni a Fradit, az bizony halálra van ítélve. Továbbra is nálunk volt a labda, kerestük a réseket, de mindezt lassan és körülményesen tettük, ezzel lehetőséget biztosítva a védőknek.

Az első igazi fordulatot egy csere hozta el, a sérült Tokmac helyére Marquinhos állt be, aki eddig is bizonyította, hogy lendületet és új színt tud vinni a játékba. Egy percre bizonyított is. Civic labdájával elfutott, kicselezett egy rárontó dózsást, de lövésre már nem maradt ereje, mely békésen gurult volna a már térdelő kapus kezébe, de jött egy Tim Hall nevű eddig még nem ismert védő és úgy gondolta, mégis csak beírja magát a derbik történetébe és belepöckölt a békésen guruló labdába, mely így mégis csak átvánszorgott a gólvonalon. Az ajándék gól is gól, a potyára is ugrik egyet az eredményjelző, no meg 18 ember zöld-fehér szív a lelátón.

Mindezek ellenére nem voltunk elalélva az első 45 perctől, egy bunker focit játszó csapat ellen a két szűrő talán túl sok, és a széleket sem tudtuk meghúzni, vagy ha sikerült a védők mögé kerülni, a beadások rendre célt tévesztettek. Majd a szünetben Csercseszov mester kioszt néhány „atyai pofont” és a második félidő elején le tudjuk zárni a meccset. Nem éppen így történt. Két Dibusz bravúr, majd jött Samy és Knoester, egyikük sem vette túl komolyan a lilák kontráját. Az egyenlítő gól szerzője olyan extázisba esett, hogy azt hittük ki akar futni a stadionból. Ettől még hideg zuhany volt az egyenlítés, Csercseszov mester egyből le is kapta Esitit, jött Kwabena, így Besic maradt az egyedül szűrő. Fel is gyorsultunk, a lilák teljesen beszorultak, először Zachariassen lőtt centikkel mellé, majd jött Marquinhos és egy újabb Zachariassen lövésbe nyúlt bele kiválóan és máris nálunk volt az újra előny.

Két percre rá le is zárhattuk volna a meccset, de a VAR közbeszólt, utána újfent Zachariassen szeretett volna gólt lőni, de 20 méteres bombája centikkel ment mellé. Majd jött egy remek Besic indítása Kwabena felé, de kamikaze módra jött Nikolics kapus is, és 17 méterre a kaputól letarolt a csatárunkat. Labda és baba is, piros lap és gól is. A frissen beálló Bajnai első labdaérintése Ryan mesteri szabadrúgás után a labda kikotorászása a hálából volt. Több kérdés nincs, vagyis egy azért van, reméljük Kwabena sérülése nem komoly, bár a hordágyon való távozás nem jó előjel.

Ezzel zárult a 237. derbi, mely nem íródik „bold” betűkkel a két csapat 118 éves közös történetébe, de arról mindenképpen emlékezetes marad, hogy tovább folytatódik a győzelmi sorozatunk a lilákkal szemben, melyhez ha hozzáadjuk, hogy az UTE utoljára 8 évvel ezelőtt tudott nyerni ellenünk, az egész „derbizés” lassan a múlt homályába vész. A lilák vergődése tovább tart, de innentől legyen az ő bajuk, nekünk meg öröm ránézni a tabellára.

Ennél melengetőbb érzés meg a vasárnapi esti dermesztő hidegben nem is kellett.