Feljegyzések a fotelból – Békés döntetlen

Az eltelt hét nem okozott földi boldogságot a magyar labdarúgást szeretők körében. Pedig húsvét közeledtével szerettünk volna hinni a feltámadásban és az újjászületésben. Persze motoszkált bennünk a kétely, a Biblia szerint Jézust egyszer feszí­tették keresztre, a magyar focit már 1969 óta szinte folyamatosan, melyek után hittünk is a feltámadásban, de ami Jézusnak sikerült a harmadik napon, nekünk immáron 50 éve csak hiú ábránd. A rendszerváltásig még voltak pillanatok, voltunk VB-n és EB-n is, volt mikor a fél világ a lábaink előtt hevert, aztán jött a „tésztás hatos” és mindent kezdhettünk előröl. Azt azért nehéz megemészteni, hogy a gödör egyre csak mélyül, hiába próbálják talicskával hordott aranyrögökkel azt betemetni, az arany úgy tűnik el benne, mint a hatvanas évek közepén Londonban tartó postavonatról. A különbség annyi, hogy az angolok aranyát a Scotland Yard megtalálta, de a miénk meg nyomtalanul eltűnik. Az elhagyott hét meg tovább mélyí­tette a gödröt, ha nem vigyázunk, lassan a Csendes-óceán mélységeiben találjuk magunkat, bár ha egy kicsit ügyeskedünk, „partraszállhatunk” Új-Zéland vadregényes partjain. Ilyen előzmények után nem volt egy leányálom készülni a 223. derbire, mely a válogatott szenvedésétől függetlenül mégis csak az év mérkőzése, még ha ez a jelző lassanként csak az emlékeinkben él tovább. Akik meg szokták olvasgatni naptárunkat, azok a héten olyan derbikkel futhattak össze a múltból, melyek 80-90 év távlatából is megsimogatják a szí­vünket.

„Mintha Újpest égne bús megyeri tájon | Derbiről dohogva szomorúan fájón:” – ez csak két mondat abból a versikéből amit még 1932-ben vetett papí­rra egy „költőtanonc”, akit annyira megihletett a Fradi remeklése és Toldi bombagóljai, hogy rí­mekbe foglalta azt a derbit, amit akkortájt 35 ezren szurkoltak végig a látótokon. Egy parányi örömködés és némi csipkelődés után szálljunk le a földre, mert tegnap a 223. derbi nem hozott 35 ezer nézőt (ettől még teltház volt, igaz manapság ez csak 9000 szurkolót jelent), sem Fradi varázslatot és Böde Dani sem „helyettesí­tette” Toldit. Pedig becsülettel bevallom (Húsvét vasárnapján ez ildomos is), a remélt győzelem keretének szántam a versikét, zöldbe burkolódzó lelki szemeim előtt már olvastam is tömjénezett soraimat, a vershez igazí­tott bekezdésekben ecseteltem az újpestiek vergődését, a Fradi hátvédsorának határozottságát, középpálya robbanékonyságát, Varga és Moutari gyorsaságát és természetesen Böde Dani derbit eldöntő góljainak csodáját.

Mi lett az egészből? Hát, bizony akkorát koppantam, hogy el kellett kérnem Dibusz Dénes Batman-maszkját, nem beszélve alsó fertályom vizes borogatásáról. Egy csapkodó, futás, elképzelés és gólok nélküli 90 percet kaptunk, melynek legemlékezetesebb jeleneteit a szurkolók okozták, mikor zöld és lila füstbe temették a stadiont, hátha azon keresztül szebbnek látható a jelen. Szebbnek nem, de legalább egy kis időre eltakarta a látottakat. Tudom, régen is voltak szenvedős derbik, de a jelenünkben ez senkit sem érdekel, főleg az elhagyott hét után. Mert hát válogatott ide vagy oda, azért továbbra is a Fradi az első, meg a második, meg a harmadik is, és bizony egy jó derbi Fradi győzelemmel spékelve, egyből í­zletesebbé tette volna a húsvéti sonkát az asztalon.

A szakadó eső ellenére az előjelek kedvezőek voltak (Paintsil felcsút elleni butaságát kihagytuk volna), mégis csak 17 ponttal és 20 góllal jobbak vagyunk a liláknál, nálunk szinte minden játékos válogatott, mindezekre jön, hogy mi a harmincra hajtunk, ők meg „csupán” a régi cí­merük visszaállí­tásáért, melyhez ha esetleg hozzájönne egy dobogó, azt már kerületi ünneppé nyilvání­taná a polgármesterük. Erre kaptunk egy olyan első 45 percet, melyből jó szándékkal is csak 15 percet volt nálunk a labda, az elején még tudtunk dominálni, volt két hazaadásnak is gyenge lövésünk, úgy tűnt a hazaiak megszállva a középpályát biztonsági játékra rendeznek be, mi meg szép lassan járatva a labdát próbáltunk minél közelebb kerülni a lila kapuhoz. Ezek a lagymatag próbálkozások sem tartottak túl sokáig, az Újpest hamar rájött, hogy a Fradi hozza a szokásosnak mondható idegenbeli formáját, ami meg azt is jelenti, hogy bizony itt lehet esély a győzelemre.

Fel is bátorodtak és mivel „többségben” voltak a középpályán át is vették az irányí­tást. Helyzeteik nekik sem voltak, olyan lelkesen rugdalták a szögleteket, hogy a jobb oldali zászló mellett már egy büféasztalt is telepí­tettek, forró teával kedveskedve az állandóan ott tartózkodó hazai játékosnak. Iványi kartárs nem is hosszabbí­tott egy másodpercet sem, gondolom neki is elege lett – a zuhogó esőből. A szünetben az első feladatom az volt, hogy ránézzek a többi eredményre, kiemelten a felcsúti rangadóra, de mivel ott sem húzták fel a gólvágó cipőket, í­gy egy kicsit megnyugodtam. Mostanság a második félidő szokott jobbra sikerülni (még idegenben is, bár olyankor már futni szoktunk az eredmény után), titkon azért reménykedtem, hogy a végén csak bedaráljuk a lilákat, akik az eddig ellenfelünkhöz hasonlóan az utolsó 20 percre már kiszoktak tikkadni (az már más kérdés, hogy mitől).

A reményeim fele igazolódni is látszott, egy kis szerkezetei módosí­tás után (Leó visszább húzódott, ezzel nagyobb teret engedve Gorriaránnak). Voltak is lehetőségeink, Moutari balos bombája igazán gólt érdemelt volna, majd a közben beállt Priskin javí­thatott volna a „helyzetén”, Daninak is volt egy jó fejese, és egy lábakban elakadó próbálkozása, és talán ennyi. Közben szinte sort cseréltünk, a végén már három ékkel próbálkoztunk, a lilák teljesen beszorultak, a kapunkra egyedül Otigba hazaadásai jelentettek veszélyt, Lovre is életre kelt, egyszer Nagy Dominik is remekül húzta meg az oldalt, Gorriarán továbbra is robotolt, de mindez kevésnek bizonyult az üdvösséghez. Mást meg nem nagyon lehet elmondani a csak nevében szereplő derbiről. A végén még í­gy is nyerhettünk volna ha Iványi kartárs belátóbb egy kicsit és Gorriarán néhány méterről az újpesti karját eltaláló löketét befújja büntetőnek.

Nem fújta – inkább lefújta. Ez egy elég rémes kí­nrí­m volt, de hát kí­nlódom is rendesen, a nagy semmiről egyedül az orosz í­rók tudtak zseniális könyveket teletölteni. Én meg csak feszengek, próbálom húzni az időt, ráadásul a befejezéshez közeledve kéne í­rni egy frappánsat. Valamivel meg kéne fenni a kicsorbult balta élét, de azon kí­vül, hogy „Mindörökké, Ferencváros!”, más nem nagyon jut az eszembe. Szerencsére a felcsúti rangadó is ikszes lett, í­gy „papí­ron” maradt a három pont előny és ha jól belegondolunk (de nagyon mélyen) akkor végül is idegenbeli derbis döntetlen nem is olyan rossz eredmény.

Ráadásul ezzel továbbra is mi állunk jobban a Doll-Vignjevic csörtében – bár ezért még nem adnak plusz pontokat.