Feljegyzések a fotelból – Biztosí­ték hiány

22 gól a kispadon. Ez villant be először amikor megláttam a kezdőnket. Ami jelenthette azt is, hogy ilyen erős a keretünk, mégis volt bennem egy kis aggodalom. Egyrészt idegenben nem nagyon szoktunk villogni, másrészt a Kisvárda az életéért küzd és láthattuk a két kupameccsen, hogy egy aránylag szervezett és sokat futó csapat a szabolcsi alakulat. Most biztosan lelkesen jelentkeznek a kérdezőbiztosok és kissé gúnyosan nekem is szegezik a mindig pontos és lényegre törő kérdésüket: — Figyelj csak aggódó barátom, vessed már szemeidet a tabellára, hol is áll a Várda és hol is a Fradi? Erre meg kitérő válaszokat nem lehet adni (nem is vagyok politikus), bár csak 12 csapatos a „mennyei”, de ahol mi állunk (és ahol a helyünk is van), nem is látni a Kisvárdát, oly messze van. És nem csak helyezés és pontszám terén, de ahonnan most pötyögöm a jegyzetemet közel 5 órás autókázás lenne odaérnem (szerkesztőtársamnak csak négy). Ezek után gyorsan talonba is zuhant a 22 gólos hiányom és mivel délután öt óra előtt egy perccel még csak egy fehér képernyő virí­tott a monitoron azon kezdtem el aggódni, hogy vajon látni fogok-e egyetlen percet is a mérkőzésből? Majd egy villanás és már elő is tűnt a homályból a várdai stadion, a képernyőn „ledermedve” a támadó szekciónk: Isael, Szihnyevics, Petrjak. Talán a 22 gól hiányától fagyott le a rendszer? Bármennyire is szeretek „okoskodni”, azért tudom, az összeállí­tás nem a szurkoló feladata, plusz inkább örülni kéne annak, hogy nincs könnyű helyzetben Rebrov mester sem, amikor Varga vagy Isael, Lanza vagy Szihnyevics kérdésben kell döntenie és akkor még nem is beszéltünk Böde Daniról, akit mostanság elég sűrűn kap el valamiféle „nyavalya”. Meg aztán itt vannak a fentiekben emlí­tett kérdezőbiztosok, akik egyből adnak egy taslit annak, akinek ránézve a tabellára nem egyből a három pont jut az eszébe.

Mivel egy jól irányzott taslit legutóbb talán ötödikes koromban kaptam egy 45 kilóra méretezett matektanártól mert a hátsó sorokban éppen snóbliztunk (a matek már akkor sem vonzott), mely elég régre datálódik, ennek ellenére egy kissé pironkodva azért megjegyezném a kérdezőbiztosoknak, hogy vajon hol a fenében voltak amikor Szombathelyen és Felcsúton kikaptunk? Pedig akkor is távcső kellett a tabella tetején. Mielőtt nagyon elmélyedtem volna Gizi néni taslijában villant egyet a képernyő és útjára indult a pöttyös. Ahol csak és kizárólag egyetlen eredmény volt elfogadható: a győzelem. Kételyek ide vagy oda, a tabella sem számí­t, a kérdezőbiztosok sem sanyargassanak, a 22 gól is pihenjen csak nyugodtan, Dani is kúrálja magát mert még szeretném látni Fradi mezben. Az annyira nem szerethető célfocit is elfogadom, Machiavelli szerint a cél úgyis szentesí­ti az eszközt, mely mondat bár elég nagy „hüleség” és állí­tólag nem is az olasz filozófus mondta, hanem a jezsuiták magyarázták ezzel cselekedeteiket , de ez most a három pont és a 8 pontos előnyünk birtokában lényegtelen.

Úgy is indult a mérkőzés, ahogy a tabella is mutatta, az első 5 percben a hazaiak csak kergették a labdát, az első „érintésük” nem is játékszer volt hanem Isael lába, akit egy brazilos flik-flak után Gosztonyi követett el gyerekes dühében. Majd Gorriarán kap egy nagyot, villan is a sárga, de vajon érdemi dolog is történik a pályán? A 20. percig valójában semmi, akkor az addig is nagyon agilis Petrjak (tán Kisvárdára is eljöttek figyelni a belgák?) kerüli meg a védőket, Szihnyevics jókor is érkezik, de perdí­tését Felipe remek vetődéssel hárí­totta. A brazil kapus ismét remekelt, ha í­gy folyatja a bajnokság végén nem III. Richárd fog könyörögni egy lóért a szí­npadon, hanem Felipe „tetteiről” tartanak előadásokat a város leghí­resebb épületében, a Várszí­nházban.

Mielőtt még elszunyókáltunk volna a mérkőzés iramától és izgalmától, a félidő közepén jött egy hazai villanás, mely után gyorsan levelet is kezdtem fogalmazni a kérdezőbiztosoknak: haló emberek, erre gondoltam mikor aggódtam egy kicsit! Egy gyors kontra, talán négyen jöttek kettőre, de szerencsére a „semmiből” ért vissza Petrjak és mentette a menthetetlent. A hazai helyzet után talán még jobban leült a meccs, támadgattunk, passzolgattunk, jól elvoltunk a hazaiak térfelén, de a szabolcsi busztartalék ellen nem nagyon volt ellenszerünk. Ráadásul Blazic is megsérült, érkezett Frimpong, aki felépült a sokadik sérüléséből. Zárásként összejött még egy várdai helyzet, majd egy Isael bomba, amit Felipe, a „várdai várvédő” ujjheggyel szedett ki a léc alól.

Ennél azért több kell, konstatálhattuk a szünetben. Az „üzenet” elég gyorsan elérhetett a csapathoz, hiszen góllal nyitottuk a második félidőt. Lovre iramodott meg a szélén, bepassz, Petrjak átlépés (vagy sarkalási kí­sérlet), Szihnyevics érkezés és már Felipe sem tudott menteni. Végre – sóhajtottam egy nagyot, rá is lestem az órára, hátha előre hozzák a nyári időszámí­tást, jó nekünk a célfoci, elég az egy gól is, azért is három pontot kapunk. Az órahajtásra vasárnap hajnalig még várni kell, vezetünk, nehogy már gondot okozzon a további negyven perc, kell lőni még egyet-kettőt, le kell zárni a meccset. Ehhez még segí­tséget is kaptunk, az egyik hazai védő a sokadik szabálytalanságát követte el Petrjakkal szemben, villan a második sárga, majd a piros, számára véget is ért a Fradi elleni kaland.

Jön Lanza is, a 22-ből a tizenkettő, kell neki a gól, Holender betalált, í­gy ő már tizenhármas, utol kell érni (vagy lehagyni), a lehetőség adott, a hazaiak tí­zen, ráadásul már fáradni is látszanak. Jönnek is a lehetőségek, először 6-8 méterről találja telibe Felipét, majd lő egy csodás szabadot, mely a kapufán csattan, a végén meg ajtó-ablak, no meg Petrjak teljesen szabadon, de Lanza gólt akar lőni, de ma ez nem jön össze. Ahogy Isaelnek sem, aki újból elereszt egy löketet, amit Felipe újból kiszed a pókháló környékéről. Közben azért igyekeznek (ne feledjük, emberhátrányban vannak!) a hazaiak is, lelkesen kergetik a labdát, van mikor barátságot is kötnek vele, van mikor a védőink vagy Dibusz segí­tsége is kell, a vége felé fel is rémlenek az elmúlt időszakok „borzalmai”, jó lett volna lezárni időben ezt a meccset, jó lett volna biztosí­tani a három pontot.

Három perc hosszabbí­tás, majd egy sóhaj a végén egy legyintéssel kí­sérve. Túl vagyunk rajta, hoztuk a kötelezőt, meg van három pont és jelenleg most tényleg ez a legfontosabb.

Azért csak kellett volna vinni magunkkal tartalék biztosí­tékot is,  és akkor nem csak a tompí­tott lámpánk égett volna, hanem a reflektorunk is.