Feljegyzések a fotelból – Boli kopí­r

Egy könyvet lehetne teleí­rni a derbik világáról. 115 éves közös történelem, kereshetném a párhuzamot a Százéves háborúval, mely valójában 116 évig, két évszázadon átí­velően tartott, és bár tényleg voltak olyan időszakok a derbik világában is amikor „háborús” viszonyok uralkodtak a két tábor között, de itt mégis csak sportról, a fociról van szó, ahol a „háború” csak egy jelző, hasonlóan a derbihez. Amit ráadásul először a Fradi-MTK meccsekre használtak, hiszen az Újpest a profi korszak beköszöntével vált csak komoly tényezővé. Mi szereztünk több bajnoki aranyérmet, de ők játszották a legtöbb NB I-s meccset köszönhetően annak, hogy minket az MLSZ 2006-ban száműzött a másodosztályba, ahonnan (már nagyrészt saját hibánkból), csak 2009-ben jutottunk fel. Az Újpest is kiesett egyszer az első osztályból (1911), de egy év után vissza is jutottak. 227 bajnoki mérkőzés, melynek a statisztikája már újból nekünk kedvez, benne számtalan örökké felejthetetlen mérkőzésekkel, legendás játékosokkal, teltházakkal, volt mikor a „csilláron is ültek”, és voltak kisebb-nagyobb balhék is, mint pl. 1998 őszén a Megyeri úton, amit csak azért emlí­tek meg, mert ezt követően kaptuk az első bajnoki zártkapus büntetést (1998. szeptember 26 – Győr). Ezzel el is jutottunk a jelenhez, a 228. derbihez, mely először a 115 év történetében zártkapus volt a járványhelyzetre való tekintettel. Írhatnám, hogy szokjam csak meg, ez a bajnoki év már í­gy fog befejeződni, de ezt egyszerűen nem tudom megszokni. Főleg egy derbi kapcsán. Csak egy pillanatra kell behunyni a szemem, és nem is kell túl „messzire” menni az időben, csak egyetlen évet, a 120 éves évfordulónkon aratott emlékezetes győzelemig. Telt ház, szerkesztőtársam unokájának első mérkőzése, Gala – Freed from desire slágerére táncikáló publikum…Ezek helyett ma este a Megyeri úton lépünk pályára, beleolvadva az esti szürkeségbe, bár felvillannak a fények, és lehet, hogy lesz bejátszott háttérzaj is, de ez csak nevében lesz derbi.

Amit meg is kellett nyernünk. Természetesen egy derbi soha nem volt egyesélyes, a múltban is történtek váratlan eredmények és annak ellenére, hogy már túl vagyunk egy hazai zártkapus mérkőzésen, azt nem lehetett tudni, hogy a két és fél hónapos kihagyás és a heti két bajnoki hogyan viseli meg az izmokat. Az már szombaton is látható volt, hogy nem könnyű újra starthelyzetbe állí­tani a lábakat, a 70 napos kihagyás tompasággal és technikai hibákkal jár, amit egy tele lelátó tudna kompenzálni, de az üresen maradó székek már nem. Még ha van dí­szlet és bejátszott „zörej”, akkor sem.

A lilákat is le akartuk nullázni, kellett a három pont, mégis csak úgy néz ki reálisan a tabella, ha az eddigi hat pontos előnyünket megtoldjuk hárommal. A kezdő nem változott, a kispad is csak annyiban, hogy Otigba már bevetésre készen állt. Nem is indult rosszul a derbi, egy nagyon pofás kis tiki-taki után Boli nem sokat teketóriázott, húszról kilőtte a jobb sarkot. Ki kell emelni a gól előtt Tokmac és Isael remek passzait, az újpesti védők csak néztek mint a moziban (bár most ott sincs vetí­tés), í­gy kell kezdeni egy derbit, ez nyugtatónak hat, talán még sem lesz olyan nehézkes begyűjteni a három pontot. Nem í­gy történt, legalábbis ami a nyugtatóhatást illeti. A vezetés után egyre mélyebben húzódtunk vissza, vagy a lilák erősí­tettek, de ahogy teltek a percek, úgy kerültünk egyre melegebb helyzetbe. Ettől még a félidő közepén lezárhattuk volna a meccset, de Isael remek indí­tását Boli csak ujjheggyel érte el, í­gy kifutó kapusban akadt el a labda.

A lilák sem tétlenkedtek, előbb Heris találta telibe Botkát í­géretes helyzetben, majd Simon lőtt zúgó kapufát, aztán Blazic blokkolt bravúrosan egy lövést, a végén meg Onovo ollózott centikkel a kapu mellé. Ezekben a percekben elég meleg volt a pite, nem is értettem mi történik a pályán, voltak olyan pillanatok amikor pánik uralkodott a hátsó alakzatokban. Biztatásul eszembe jutott a őszi derbi (közel teltház előtt), amikor szintén Boli szerzett vezetést, majd a mérkőzés hátralévő idejében meg az Újpest futószalagon gyártotta a helyzeteket, de akkor Dibusz mindent védett. Most annyi volt a változás, hogy bár voltak lehetőségeik a liláknak, de nem olyan mennyiségben és minőségben mint ősszel. Rajtuk is látszott a kihagyás és az a tudat, hogy jelenleg a kiesés ellen küzdenek (ezt jó érzés volt leí­rni).

Biztos voltam benne, hogy nehéz második 45 perc vár ránk. Az Újpest úgy is indí­tott, de ahhoz túl idegesek és pontatlanok voltak, hogy kijátszott helyzetet alakí­tsanak ki. Voltak meleg pillanatok, de azok általában szöglet, szabadrúgás utáni kavarodásból alakultak ki. Egyre jobban zártuk le a széleket, negyedóra után már fáradni is kezdtek a lilák, Vignjevics cserékkel próbált egy kis életet lehelni a csapatába, de ez egyre reménytelenebbnek látszott. Rebrov is cserélt, Tokmac helyett jött Soma, ezzel a középpályát erősí­tette a mester, melynek meg is lett az eredménye. A 70. percben Zubkov iramodott meg a szélen, majd a 16-oson belül egy lövőcsel, amire Nwobodo csak úgy tud reagálni, hogy rátapos Zubkov lábára. Egyértelmű büntető, amit a visszajátszás meg is erősí­t, de a bí­ró sárgát húz elő és felmutatja a csatárunknak. Nem hiszek a szemnek, úgy látszik a bí­rónak is megártott a kihagyás. Az igaz, hogy Zubkov talán egy kicsit túlzásba vitte az esés koreográfiáját, de ez a szabálytalanság tényén nem sokat változtat.

Az utolsó 20 perc már egyértelműen a miénk volt. Boli duplázhatott volna, majd Isael lőtt egy í­géreteset, az Újpest meg csak szenvedett, fejben el is fáradtak, a lelki szemeik előtt ott lebegett a kiesés veszélye, mely talán még görcsösebbé tette őket. Azt nem állí­tom, hogy az utolsó percekben nem rémlett fel a tavaly februári utolsó perces egyenlí­tés réme, de akkor már a lilák „megmondóembere” (Simon) nem volt a pályán. Idegesek is lettek, melynek jogos kiállí­tás lett a vége, de ez már nem számí­tott, legfeljebb Vignjevicsnek, aki egyre nehezebb helyzetbe került. Ez legyen az ő gondjuk, őszintén hidegen hagy a lilák szenvedése, lényeg a három pont, mellyel kilencre növeltük az előnyünket az üldözők előtt.

Mi marad meg az emlékezetben a 228. derbiről? A zártkapu biztosan, plusz a mérkőzés őszi kopí­rja, benne Boli góljával. A különbség annyi, hogy a mostani gólja egy nagyszerű akció után, és tökéletes lövés eredménye. Dibusz bravúrokra sem volt szükség, elég volt az újpesti csatárok totális csődje ahhoz, hogy tovább növeljük az előnyünket. Ehhez jön még, hogy utoljára 5 éve tudtak győzni ellenünk, lassan Fradi fóbiájuk lesz, plusz kiesési gondjaik, mely egy picinyke mosolyt is csal az arcunkra.

Sok pihenő nincs, vasárnap irány Felcsút. Ha azt is behúzzuk (akár szenvedve is), akkor onnan már egyenes út fog vezetni a 31. kilométerkőig.