Feljegyzések a fotelból – Buksi hárompontos tévedése

Annak ellenére, hogy számos magyar közmondás figyelmezteti azokat akik oda „piszkí­tanak” ahol valamikor kenyeret kaptak, hogy ez könnyen vissza is hullhat a feladóra, mégis vannak olyanok akik késztetést éreznek arra, hogy „gondolataikat” világgá kürtöljék. Ez főleg a külföldről hazatérő játékosokra igaz, akik légiós életük végét általában volt edzőjükre hárí­tják, mert nem szerették őket, vagy nem értették meg magyaros játékuk tündöklő varázsát. Laczkó „Buksi” Zsolt is úgy gondolta egy féléves sikertelen Fradi szereplés után rúg vissza egy jó nagyot, és kiönti a szí­vét a sajtó munkatársainak, mely azonban jobban hasonlí­tott a régi római lakások ablakaiból kiöntött „maradékra”, mint a valóság tényszerű közlésére. Amikor a második félidőben beállt (ha jól emlékszem már vezettünk 2:1-re), kapott is hideget-meleget, azután minden labdaérintésénél nem éppen babazsúron elhangzó rigmusokkal köszöntettük. Ami biztos fájhatott neki egy kicsit, de í­gy jár az, aki hamis következtetéseket von le saját csapata erejéből. Mert amit tegnap késő este a Kecskemét az aréna egy kissé megtépázott gyepére varázsolt, az bizony legfeljebb ahhoz elég, hogy ne essenek ki az NB I-ből. Ráadásul Buski szerint ha az ellenfél edzője ülne a kispadunkon, akkor már a bajnoki cí­mért küzdenénk… Ezt a megjegyzést már nem is kommentálom, mert ellenben vele, én nem akarom megsérteni volt játékosunkat. Neki most úgyis van baja bőven, hiszen a csapat a pályán válaszolt – ráadásul elég egyértelműen.

Pedig az első félidő után azt hittük, hogy ma tömören fogalmazva belénk fog fagyni a gól. A hideg meg volt hozzá, a nézők „sokasága” sem volt képes kellő meleget lehelni a lelátóra, ráadásul az első félidő jobban hasonlí­tott egy adj király katonát játékra, mint focira. A Kecskemét a megye összes buszát odavonszolta a kapuja elé, amit a Fradi kellő „csibészség” és játékosság hiányában képtelen volt áttörni. Mentünk előre, voltak is helyzetecskék, volt két büntető-gyanús szituáció, ami után összekalapoztunk néhány százezres büntit a klubnak (kell a pogácsára és a kólára), de a hidegen túl nem nagyon éreztük azt (ami a végére ki fog teljesedni), hogy a Fradi sokkal jobb csapat a jelen ügyeletes „sztárcsapatánál”, melynek kapusa néhány száz perce még gólt sem kapott. Ráadásul a hidegre még jégcsap is hullt a nyakunkba, amikor a második kapunkig eljutó vendég támadás után, Nalepa szabálytalanul szerelte a kitörő kecskemétit, amit a bí­ró némi habozás után (valószí­nűleg valamelyik „segí­tője” súgott) a 16-os belülinek látott. Már ott a stadionban egyértelmű volt, hogy a szabálytalanság kí­vülről indult, amit ma reggel a tévés ismétlés meg is erősí­tett, mégis büntetőt kaptunk. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a tévedés kiegyenlí­tődött azzal, hogy csak a sárgát kapott a védőnk és nem mehetett egyből zuhanyozni.

Ettől még nagyon mérgesek voltunk a szünetben. Hideg volt, a sör sem esett jól, kevesen is voltunk és vezetett az a Kecskemét, mely a gólon kí­vül csak asszisztálni tudott csatáraink bénultságához. Vagyis inkább a középső alakzat tehetetlenségéhez, ahol egyedül Gera próbált focihoz hasonlí­tó dolgokat produkálni, Gyömbér és Busai játéka kimerült abban, hogy oldalra vagy inkább hátra passzolgattak. Ezt vehette észre Doll mester is, hiszen szokásától eltérően már a szünetben kettős cserét határozott el.

És milyen jól tette! Jött a fiatal Nagy Dominik és az a Kukuruzovic, akit a kezdetektől az egyik legjobb igazolásunknak tartottam, de aki eddig néhány felvillanáson túl ezt a megállapí­tásomat nem nagyon igazolta. Tegnap este megtette. Ehhez kellett a csapat még nagyobb lendülete, Nagy Dominik harcossága, Kukuruzovic kiváló indí­tásai és pontrúgásai, Böde és Lauth összjátéka, Gera lendülete és Lamah okos gólja.

A második félidő első 25 percében olyan focit játszottunk végre, amit mindig is látni szeretnénk az Üllői úton. Gyorsan egyenlí­tettünk (Kukuruzovic-Böde-Lauth összjáték), utána meg már csak az volt a kérdés, hogy a vendégek mikor is roppannak végleg össze. Nem kellett túl sokat várni, egy kavarodás után Lamah ügyesen emelt a tornyosuló védők között a hálóba, majd jött egy parádés kontra, egy újabb Kukuruzovic-Böde-Lauth akció és máris elfelejtettük a hideget, de még az első félidő szenvedését is.

A szurkoló már csak ilyen, a végén boldogan ölelkeztünk össze, a játékosok is körbe „tapsoltatták” magukat, a stadion is lassan ürült ki, a Fradi Sas előtt újra fényképezkedtek a szurkolók, néhány ismerős „dallam” is felcsendült a pesti éjszakában. Pedig nem történt semmi különleges, csak begyűjtöttük a kötelező három pontot egy olyan csapat ellen, mely bár győzni jött, mely talán még el is hitte Buksi nyilatkozatát, aztán lehajtott fejjel távozhatott, hiszen egyetlen épkézláb támadást sem tudott vezetni tegnap este. Valószí­nűleg Laczkó „Buksi” is meggondolja legközelebb, hogy milyen gondolatokat oszt meg a Fradistákkal, hiszen tegnap este nem csak három pontot vesztett, hanem ezek után az a közeg sem fogja megtapsolni, ahol éljátékos lett, ahonnan külföldre távozott és ahová egyszer visszafogadták, de ahol nem tudott bizonyí­tani, í­gy tovább kellett állnia.

Ugyanez pénteken biztosan nem fog megtörténni Szűcs Lajossal, őt biztosan tapssal fogjuk fogadni és akit reményeim szerint azért néhány góllal meg is fogunk terhelni. És ha ez összejön, egy kis szerencsével még a harmadik helyen is telelhetünk, mely annak fényében, hogy tavasszal minden rangadót hazai pályán játszunk, ahol ugyebár már egy éve nem szenvedtünk vereséget… de nem is folytatom, mert tényleg nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy egy gyengécske csapat ellen aratott győzelem teljesen elvette a józan í­télőképességemet.

De ahogy már í­rtam, én csak szurkoló vagyok, aki a hideg ellenére itt ott toporgott a lelátón és a 90 perc után már szinte simogatásnak érezte a hűvös novemberi éjszakát.