Feljegyzések a fotelból – Csak a szokásos

A keddi barcelonai BL csoportkörös bemutatkozásunk után (még mindig enyhe bizsergés közepette tudom elhinni, hogy újra tagjai vagyunk az „elitnek”), szombaton két klasszikus is várt ránk. A spanyolok „el Clásicóját” a fociélményen túl azért említem, mert egy kicsit valószínűleg mi is hozzájárultunk a Barca sima verségéhez. Talán túlzásnak tűnik, de akik látták, azoknak biztosan feltűnt, hogy a „törpe zsenivel” az élen a 60. perc környékétől már képtelenek voltak felvenni a versenyt a Real játékosaival. Pedig Koeman próbálkozott, szinte sortcserélt, de azoknak akiknek vinni kellett volna a szekeret, már ólomlábakon tébláboltak a pályán. Amikor kedden nyilvánvalóvá vált, hogy a katalánok nem pihentetnek ellenünk az év egyik legfontosabb hazai mérkőzésére, már az is fokozta a bizsergést a Fradista szívünknek, még akkor is, ha a vége egy ötös lett, de nem megalázva, nem játszi könnyedséggel, hanem heves küzdelem árán. A negyedik góljuk után látható volt Koeman arcán, hogy igen, most már zsebben a három pont, meg lehet nyugodni és lehet készülődni az el Clásicóra. Arra valószínűleg nem számított, hogy a 5-1-s győzelem után maradnak „nyomok”a lábakban, melyek pont a Real elleni mérkőzés hajrájában hatnak majd leginkább a játékosaira. Szombat hat óra magasságában látva a Barca „kipukkanását” már a derbi járta körül a „fotelt”, vajon a keddi 90 perc nálunk milyen nyomokat hagyott a csapaton. Mert bármennyire is örök élmény fellépni a Camp Nou zöld gyepére, a derbi nekünk is „klasszikus” már 115 éve, meghatározva Fradista mivoltunkat. A 230. azért is volt különleges, hiszen egy Barca-Kijev „szendvics” közé lett ékelve, és még ott van a Covid, mely egyre jobban támadja a hétköznapokat. 15 ezer szurkoló maszkba burkolva elég szürreális látványt nyújtott, de a biztonság az első, bár vannak kétségeim, hogy ez elegendő. Ilyen körítés mellett (amit néhány füstbomba is „ékesített”) mi is történt a 230 derbin a Groupama-arénában? Csak a szokásos, folytatva az elmúlt évek hagyományát simán nyertünk a lilák ellen, újra szomorúságot hozva a megyeri-csárda egyre fogyatkozó hívei számára.

A megszokásból lila sállal a nyakába gubbasztó újpesti nagypapa is szomorkásan konstatálta a vereséget, csak akkor húzódott mosoly az arcára amikor a dédunoka Pool mezben berontott a szobába: miért vagy szomorú papa, megint kikaptatok? – kérdezte kajánul – mi meg győztünk 2-1-re. És bár tudta, hogy a papát hidegen hagyja a Pool győzelme, legszívesebben elénekelte volna neki kedvenc csapat himnuszát, a You’ll Never Walk Alone-t (Sosem leszel egyedül), de érezte, ennek most nincs itt a helye. Pedig a dédi tudna mesélni a „Mágikus Dózsáról”, a Noskó-Varga párharcokról, a hatalmas győzelmekről, de azok már oly régiek, hogy talán meg sem történtek. A jelen meg az, hogy ahhoz nagyon össze kell szedni a gondolatait, hogy mikor is győzték le az örök rivális zöldeket.

Ha az újpesti papának már halványul az emlékezete, megsúgom neki, 5 éve. Akkor is egy olyan mérkőzésen, amikor már a szezon felénél eldőlni látszott a bajnoki cím sorsa. Mi jól emlékszünk rá, visszatérésünk utáni első bajnoki cím, 21 pontos előnnyel. Azóta meg csak Dózsa vereség, néhány döntetlennel „színezve”. Nem véletlen, hogy a lila színek szerelmesei (vannak még?) egyre gyérebb létszámmal képviseltetik magukat a derbiken, bár a héten kimentek az edzésre és szurkoltak egy jót a tréningező játékosoknak. Szerették volna felkészíteni a csapatot a derbire, bár belül ők is tudták, ez elég remény vállalkozásnak tűnik. Ezért inkább el sem jöttek.

De éppen az 5 évvel ezelőtti vereség miatt volt bennem egy icike-picike kis aggodalom, hiszen a derbi azért is vívta ki magának a jelzőt, mert mindig is háromesélyes volt függetlenül attól, hogy melyik csapat milyen játékerőt képvisel. Ehhez jött még a Barca-Kijev szendvics, és ha már a katalánok is fáradtnak tűntek az el Clásicón, akkor vajon mit mondjunk mi, akiknek a legendás ősei is csak négy alkalommal mérkőztek a világ egyik legjobb csapatával. Rebrov mester is érezte, hiszen hat helyen változtatott a keddi kezdőn, ami elsőre ijesztőnek is tetszhetett azok számára, akik nem tudják, a mostani csapatot nem nagyon tudja befolyásolni egy „sorcsere”. Botka, Kovacevic, Civic, Sigér, Haratin, Isael a kispadon Lovre, Dvali, Heister, Somalia, Boli és Mak a kezdőben. Leírni is jó érzés, hogy a mesternek ilyen szintű merítési lehetősége van.

A 230. derbi nem hozott meglepetést. 5 éve is mi voltunk az esélyesek, ahogy tegnap este is. Ha jól rémlik, 5 éve egy jól megtermett légiós fejesével szenvedtünk vereséget, amit csak azért említek, mert a jelenlegi lila csapatban is pályára lépett egy „hasonló” játékos, aki néha-néha zavart is okozott a védelmünknek. Ráadásul fölé-mellé belsőzött egy jogosan megítélt büntetőt, amit a védelmünknek köszönhetnek, hiszen Blazic túl szűken fejelte Dibusz irányába a labdát. Ezen kívül talán volt még egy fejesük és helyzetecske amit mellé durrantottak. Ennyi és nem több. A többi rólunk szólt még akkor is, ha érződött a lábakban és a fejekben a múlt (Barca) és a jövő (Kijev). Feltűnően sok labdát adtunk el és a párharcokat sem nyertük meg úgy, ahogy szoktuk.

Ez volt a „kritikai” rész, egy győzelmet soha nem kell megmagyarázni, főleg a tegnap estit nem. Végig irányítottuk a játékot, a lasztit sem szívesen adtuk át az ellenfélnek, voltak helyzeteink, ha Boli nem akarja minden áron folyatni a lilák elleni sorozatát, akkor már az első félidőben bekönyvelhettük volna a három pontot. Voltak remek akcióink, főleg a baloldalon, Heister és Mak többször került a védők mögé, de az utolsó passzok nem sikerültek, így a 40. percig kellett várnunk az első találatra. Lovre húzott el a szélen, tökéletes ívben repítette be a labdát középre, a védők Bolira figyeltek (már a látványától libabőrösök lettek), de most nem ő robbant be mint legutóbb, hanem Tokmac mutatta meg, hogy nem csak lábbal, de fejjel is jól „cselez”. Mire a Pauljevics feleszmélt, hogy Lovre nem neki szánta beadást, Töki már ugrott is, és a jobb alsó sarokba bólintott.

Szép támadás, szép gól, újabb parádés találatot a második 45 percre is hagytunk, aminek van előtörténete, hiszen ha Somalia és Újpest, akkor van olyan Fradista akinek nem ugrik be egyből a mára már „legendássá” váló bombagól, majd utána a lila mondat, amit nem idézek, mert akkor is degradálóan hangzott, és 7 év után, Soma karrierjét nézve, még inkább az. Hét éve ballal forgácsolta szét Balajcza kapujának jobb felső sarkát, tegnap este meg Mak tökéletes szögletét bombázta a levegőben úszva, tökéletes technikai kivitelezéssel, lábat váltva, szinte ugyanoda, ahová hét éve. 2013. március 10-én ballal az Albert stadionban, 2020. október 25-én jobbal, a Groupama arénában. Úgy látszik mindkét lábbal tud parádés gólt lőni a dózsás legényeknek. Egy kicsit szimbolikusnak is tűnik a két Soma találat közötti hét év. Mi minden történt a régi Szentély utolsó meccse óta (Soma találata mellett ne feledjük Cukics bombáját sem az utolsó percben). Új stadion, bajnoki címek, EL és BL csoportkör, Moniz-Doll-Rebrov „háromszög”, amit egy fejlődési folyamatnak is tekinthetünk. Volt egy álmunk, majd volt egy tervünk, Rebrov személyében egy „mérnökünk” is, amit ha nem is zökkenőmentesen, de végül is teljesítettünk.

Van még feladatunk bőven. Barca után, Kijev előtt egy maszkos estén magabiztosan gyűjtöttük be a három pontot. Tisztességgel megöregedett újpesti nagypapa meg nem tehet mást, megsimogatja szeretett unokája buksiját, majd odatotyog a könyves állványhoz és keresgélni kezdni a hetvenes évek újságjait. Egy kis nosztalgiára a jelenben szüksége van, mert ha visszaidézi a 230. derbi történéseit, neki is tudnia kell, nem történt semmi rendkívüli.

Csak a szokásos. Megint nyert a Ferencváros!