Feljegyzések a fotelból – Csoportkör és hullámvasút

Van egy mondás, mely szerint a siker az, amikor a tehetség találkozik a lehetőséggel. Csak az a lehetőség ritkán jön el, de akkor nagyon készen kell lenni rá. A Ferencváros 15 évet várt erre a lehetőségre és ha megnézzük honnan indultunk, milyen buktatókon vezetett idáig az út, akkor megértjük, miért is volt álmaink netovábbja a csoportkör. 2004 őszén amikor Tőzsér 30-ról bebombázta a szabadrúgást a Feyenoord kapujába (Babos még sorfalat sem állí­tott) nem gondoltuk, hogy két év és minden egy „irányí­tott” tollvonással szertefoszlik. Három év kí­nszenvedés után meg volt itt minden, csak stabilitás és foci nem, jöttek mentek a tulajok, a szélhámosok, a konténer játékosok és akkoriban már annak is örültünk, ha a 89. percben valaki megpróbálkozott a kapura lövéssel. Most meg beléptünk azon az ajtón mely a legendás történelmünk okán mindig is nyitva állt, csak az a fránya küszöb 15 éven át folyamatosan elgáncsolt, vagy nemes egyszerűséggel saját magunkat rúgtuk hátsó fertályon. Tegnap este is rezgett a léc, de néhány órát aludva a történtekre érdekel ez bárkit is? Szabad most mérleget vonni, felsorolni a hibákat, az infarktust okozó labdaeladásokat, az elszalasztott lehetőségeket? Vagy dőljünk hátra, hunyjuk be a szemünket és idézzük fel a góljainkat és a mérkőzés utáni fiesztát? Vagy nyissuk ki a „gúgli” térképet és barangoljunk a leendő ellenfelek útvonalán? Ma reggel bármit megtehetünk, még kritizálhatunk is ha úgy esik jó a lelkünknek, de a lábunkat is belelógathatjuk egy lavórba miközben azt hisszük, hogy az Adria partján, egy árnyas pálmafa alatt áldozunk a semmittevésnek. Megtehetjük azt is, hogy elutazunk Ohio-ba, és felülünk a Cedar Point park lélegzetelállí­tó hullámvasútjára, a Valravn-ra. És ez már nem csak képzelet, hanem a tegnap esti valóság. Ohio behelyettesí­tve Budapesttel, a Cedar Point a Szentéllyel, a Valravn pedig a Süduva elleni Play-off meccsünkkel. Mert bizony az igazi hullámvasút volt.

Benne annak minden öröme és gyötrelme. Volt itt szabadesés, fejjel lefele menet és annyi hurok és csavar, hogy nem csak beleszédültünk hanem voltak időszakok amikor egy kicsit bele is haltunk az egész körforgásba. Azzal indult a menet, hogy mi megleptük a litvánokat, a litvánok meg minket. Rebrov mester nem sokat változtatott, középről kivette Skvarkát, Tokmac került a helyére, í­gy „felszabadult” a balszél Varga Roli számára. Valójában nem ez lepte meg a litvánokat, hanem az, hogy nem támadtunk le, hogy nem próbáltuk a kapujuk elé préselni őket. Minket meg azzal leptek meg a litvánok, hogy köszönték szépen a lehetőséget és éltek vele. Mert ők az első percektől kezdve letámadtak, bunkerfoci helyett támadni, gólt lőni akartak.

Az elején nem is értettük, mi a fenét keresnek olyan sokat a térfelünkön és hová lettek azok a buszok, melyeket hazai pályán bevonszoltak a kapujuk elé. Értetlenségünk is kapkodásunk oda vezetett, hogy addig „labdáztunk” hátul, amí­g csak sikerült a litvánok elé passzolni a lasztit. Dvali szinte fel sem nézett úgy passzolt Haratin felé, aki meg szinte elfutott a labda elől, helyet biztosí­tva a litván csatárnak, aki jó Suduva szokás szerint mandinerből be is bikázta…és még 10 (!) perc sem telt el. Addig szinte csak náluk volt a labda, ha hozzánk került, azt lehetőleg egyből el is adtuk. Hogy lesz ebből csoportkör? Kapkodtuk a fejünket és nem nagyon hittünk a szemünknek sem. A pálya közepét teljesen átadtuk az ellenfélnek, a szélsőink inkább behúzódtak, volt mikor „kupaktanácsot” tartott a Zubkov-Boli-Tokmac-Varga négyes, de helyzete megint csak a Suduvának volt, igaz ehhez megint kellett Dvali hibája.

Kellett fél óra, hogy kezdjen valami játék kialakulni, de továbbra sem értettük, hogy Zubkov mit keres hol középen és hol Boli nyakán, pedig a szélen, a felfestett vonal mellett kellene száguldoznia. Egy Varga lövésen kí­vül mást nem is í­rhattunk fel a jegyzetfüzetbe, de a félidő hajrájában egycsapásra megváltozott minden. Tokmac pazar indí­tása, Boli jó kilépése, a kapuból kamikazeként kirobbanó Kardum, aki el is gázolta a csatárunkat, miközben a labda az egyik litván védő ügyetlenkedésének köszönhetően a hálóba kötött ki. Az olasz füttyentett egyet, mi meg csak nézünk mint a moziban, gól és kiállí­tás, vagy büntető és sárga lap? És miért nem gól? Tán a litván védő látva a tuti büntetőt, dühében a saját kapujába ügyetlenkedte a lasztit? A vége büntető és sárga, mi dühöngünk egy kicsit, de ahogy Varga leállí­tja a labdát, sokan nem is mernek odanézni. Csak nehogy megremegjen az a láb! Nem remegett, bár a kapus számí­tott a jobb oldalra, de ahogy elszánkázott, Roli „fordí­tott” egyet a lábán és haláli nyugalommal (létezik ilyen?) a kapu közepébe helyezte az egyenlí­tő találatot.

A gól egy varázsütést is hozott magával, elkezdtünk okosan és gyorsan játszani, egymás után gördültek a támadások, a derék litván legények csak kapkodták a fejüket. És hogy előnnyel zárjuk az első 45 percet arról Boli gondoskodott. Zubkov a mérkőzés során először lendületesen iramodott meg a szélen, beadását Boli két litvánnal a nyakán-hátán, olyan elegánsan pörgette az ellenkező sarokba, hogy pillanatok alatt elfelejtettük az első félóra szenvedését. Szünetben az Agora egy liftező gyomorhoz hasonlí­tott, sokan a pulzusukat méregették és minél közelebb akartak kerülni az elsősegély dobozhoz. De hát vezetünk emberek, minek ide már az izgalom? Legrosszabb esetben a második félidőt lehozzuk 1-1-el és kalap-kabát, irány Európa.

Vagy tán még sem adják olyan olcsón a kását? Pedig ha Zubkov egy picivel is jobban céloz és nem a kapufát próbálja eltalálni, sokkal hamarabb lezárhattuk volna. De mi udvarias vendéglátók vagyunk, a magyarok hí­resek is erről, de ennyire talán nem kéne. Legyünk bárdolatlanok, húzzuk ki a vendég alól a széket, adjunk a tányérjára odakozmált pörköltet, de nem, mi all inclusive szolgáltatás nyújtunk, meg is kapjuk az árát. Hibáztunk baloldalon és hibáztunk középen és talán Dibusz is gyorsabban leérhetett volna. Ezt már nem lehet tovább idegekkel bí­rni. A hőség sem apad, izzadunk rendesen és nem csak a lelátón, de a pályán is. Hogy lesz í­gy csoportkör?

Mondhatnánk rá, hogy simán. Ez azért túlzás, de ahogy az elején í­rtam, ma még mindent megengedhetünk magunknak. Ehhez azonban kellett egy gól, egy gyors válasz, nehogy a litván sereg azt hihesse, hogy lefölözve Szulejmán seregét elfoglalhatják „Budát”. Jött Tokmac és húszról úgy beverte mint a kiscica a szundit a pihe-puha paplan alatt. Vajon most hol ülünk a hullámvasúton? – nézünk reménykedve egymásra, már csak 20 percet kell kibí­rni, ha ezt sem tudjuk megőrizni, akkor nem is érdemeljük meg Európát. A litvánok ereje is fogyóban, megpróbálnak támadni, de ezzel egyre nagyobb teret engednek a támadóinknak, akik ha jobban céloznak, hamarabb húzhattuk volna le rolót. De arra a 95. percig kell várni, az olasz bí­ró, aki addig is több mindent „elnézett”, Zubkov gáncsolását (vagy inkább tiszta szerelését?) egy méterrel beljebb látta, talán ő sem akart már több izgalmat. Legyen biztos a győzelem, a 4-2 mégis csak jobban látszik a nagyvilágban mint a 3-2. Szihnyevics be is lövi, vége, ennyi, ende, csapó…irány Európa!

Mindez hullámvasúton, bétablokkolóval és 90 perc gyomorgörccsel? Na és, érdekel ez bárkit is? Pánikolni a hullámvasúton sem akkor kell, amikor a lejtmenet jön, hanem ha egyszer csak elfogy a sí­n. De tegnap este nem fogyott el, í­gy tapsolva, örömködve, zenére táncolva, egymást ölelgetve szállhatunk ki abból a 95 perces hullámvasútból, mely nem rengette meg a világot, de nekünk, 15 év pauza után, a földi boldogság netovábbját szállí­totta.

Mert ha hiszel a győzelemben, a győzelem is hinni fog benned. Irány Európa!