Feljegyzések a fotelból – Csúcsra járatva

Vége van, a függöny legördült – volt olyan időszak, nem is olyan régen, amikor Ady búskomor versével zártuk le az adott évadot. A 2015/16-s bajnoki szezonban egyetlen pillanat sem volt, amikor eszembe jutott volna a Finita, amikor attól kellett volna félnünk, hogy megint eltelik egy év és az álmaink köddé válnak. Nem volt komisz darab, nem kellett becsapott poétaként a gép elé ülnöm és a foteles jegyzeteimmel vigasztalni magam, hogy igen, most sem sikerült, de még van reményünk ahhoz, hogy méltók legyünk a Ferencvárosi labdarúgás dicsőséges múltjához. Meg van 29., simán, helyenként könnyedén, Böde Dani a gólkirály, ráadásul egy olyan csúcsot is megdöntöttünk, melyről azt hitték (hittük), hogy úgy fog beágyazódni a magyar labdarúgás történetébe, mint az 1931/32-s 100%-os bajnokság. Az 1998/99-es idényben, az Egervári Sándor által dirigált MTK 19 pont előnnyel nyerte a bajnokságot, amit idén Thomas Doll Fradija kettővel megfejelt, ezzel csúcsra járatva a bajnoki cí­met. Van még egy állomás, egy nagyon fontos állomás, melyen olyan vastagon szedett zöld szí­nnel tehetjük fel az i-re a pontot, hogy gondolataimban örökre száműzhetem Ady önmarcangoló leszámolását a múlt keserű emlékével. Volt részünk benne, kezdve a 2006-s jogtalan kizárással, a pénzügyi csőd kaszáló suhintásával, a hamiskás befektetőkkel és minden egyéb olyan próbálkozással melyek végén komisz poéták voltunk, akik reméltek és szerettek ugyan, de végül csúnyán becsaptak és akitől elvették a jövő reményét.

Amit 2015 januárjától visszakaptunk. Kupagyőzelem, Szuperkupa-siker, 34 mérkőzéses veretlenségi sorozat, varázslatos ősz, egy „biztonságos” tavasz, idő előtti bajnoki cí­m, 21 pontos előny, 75 %-os teljesí­tmény. Kell ennél több? Igen, az a bizonyos zöld pont az i betűn még hátra van és utána jön az igazi megmérettetés, ahol jó lenne tovább lépni, jó lenne egy kicsivel közelebb kerülni Európához. Nincsenek túlzó reményeim, megpróbálom helyén kezelni a magyar labdarúgás erejét, de ha továbbra is annak a céltudatos csapatépí­tésnek leszünk tanúi, amit 2015 januárjától a 29. bajnoki cí­münkig vezetett, akkor talán esélyünk lehet újra megí­zlelni az európai kupaküzdelmek varázslatos világát.

De ne szaladjunk annyira előre, néhány mondat erejéig azért foglalkozzunk a Haladás elleni utolsó mérkőzéssel, melynek azon kí­vül, hogy rekordot döntöttünk, más jelentősége nem nagyon volt. Persze jó érzés győzelemmel zárni a bajnokságot, jó ránézni a tabellára, ahol a második Videoton olyan messze van tőlünk, mint Makó Jeruzsálemtől – még akkor is, ha itt nem Makó városáról szól a legenda, hanem egy lovagról, aki hajóval akart eljutni a szent városba, de az úton felöntött a garatra és amikor a felébredt kótyagos álmából egyből térdre borult és hálát adott az istennek, hogy megérkezett Jeruzsálembe – pedig valahol a dalmát tengerparton állomásozott a hajó, ahonnan még tényleg messze volt az áhí­tott cél.

Mi nem estünk Makó lovag hibájába, mi nem tévedtünk el, az első fordulótól kezdve tudtuk az irányt, tudtuk hová akarunk eljutni. Szombat délután, a soproni stadionban, amikor a játékosoknak és a szakmai stábnak a nyakába akasztották az aranyérmet, meg is érkeztünk.

A mérkőzést nem tudom mennyien látták, a tévé ugyanis többszöri próbálkozás után, változtatva az eredeti terveken, végül inkább a kiesésre fókuszált, a rekordbajnok mérkőzését az internetre száműzte. Érdekes két óra volt, felidézte a régi idők körkapcsolások idilljét, amikor a családunk férfi tagjai a recsegő rádió hangszórójára tapadva követték a mérkőzéseket. Emlékszem apám hányszor szitkozódott, hogy miért csak egy-két perc jut a Fradira, miért kell átkapcsolni a Dózsára amikor az senkit sem érdekel. Azóta nagyot fordult a világ és a technika, a számí­tógépen néztük a meccset a barátaimmal, miközben skype-n keresztül beszélgettünk és az egyik szemünk sarkából a tévét is figyeltük, ahol felváltva kapcsolgattak az egyes helyszí­nek között.

Volt már itt szó Adyról, a csúcsra járatásról, Makó lovagról és a régi Pacsirta rádióról, de magáról a Haladás elleni győzelemről még semmi. Túl sokat nem is akarok foglalkozni vele, nyertünk 1-0-ra, szerencsére senki sem sérült meg, az érmeket is mindenki megkapta, Sesták már játszott egy keveset, Dilaver arcán sem láttam rémületet, hogy egy hét múlva nem tudna pályára lépni a kupadöntőn. A Dózsa kikapott (igaz a mérkőzés java részében emberhátrányban játszott), ami természetesen nem jelenti azt, hogy az MLSZ elkövette azt a hibát, hogy a bajnoknak járó kupa mellé egy füst alatt nem adta oda a magyar kupát is. Ettől függetlenül nem rossz érzés ránézni a tabellára és látni a 30 pontos (!) különbséget a zöldek és a lilák között.

Nem lesz könnyű menet a kupadöntő, de ahhoz, hogy felérjünk a Mount Everest csúcsára, május 7-én, a Groupama Arénában méltón le kell zárni a 2015/16-s bajnoki szezont.

Mert megérdemeljük. Ebben biztos vagyok.