Feljegyzések a fotelból – Egy lépés előre?

Túl vagyunk a világbajnokság két elődöntőjén (talán még kajánul mosolyogtunk is azon, hogy brazilok is összetudtak hozni egy 1:7-t), megkaptuk Leonardo elbocsájtó szép üzenetét (mely a hí­rek szerint minden lesz csak szép nem), de helyette jött Gerzson, aki 10 év után tér vissza, lábában sok góllal és több emlékezetes meccsel, de sok fémmel és sérüléssel is. Ráadásul utoljára márciusban lépett pályára kezdőként, í­gy elég kérdéses, hogy mikor fogja felhúzni tétmérkőzésen a valaha sok örömet, és persze gólt szerzett 30-s mezt… És szerencsésen túl vagyok a máltai amatőrök elleni visszavágó második mérkőzésén is, ahol még győztünk is 2:1-re, ezzel „kiví­vtuk” a továbbjutást az EL második selejtező körébe. Ha figyelembe vesszük, hogy az első mérkőzésen döntetlent értünk el (bár az idegenben lőtt góllal már akkor továbbjutók voltunk – idézet M1 tv-riporter) akkor azok az örök optimisták, akik közé sokáig én is tartoztam, most elégedetten dőlhettek hátra, hiszen sikerült fokozni a teljesí­tményt, rá tudtunk tenni egy lapáttal és egy góllal többet rúgtunk mint egy hete, tehát egy újabb lépést tettünk előre. Ezen mondat után meg kéretik nem nevetni, mert igenis vannak akik még elhiszik, hogy ebből a katyvaszból bármilyen finom sütemény kisülhet. Több mint kétezer éve tudjuk, hogy a hit csodákra képes, de azt meg nagypapám mesélte, hogy az aranycsapat VB döntőbe jutását egy kis otthoni fénnyel akarta megünnepelni, de a vonaton a karszalagos hatóság simán elvette a néhány deci petróleumot annak ellenére, hogy papám hit abban, hogy elég mély a zsebe ahhoz, hogy észrevétlen maradjon az 5 kg krumpliért vett „energiaforrás”. A hit eredménye: 3 hónap „távollét” lett.

A tegnapi keserves győzelem után nem akartam ünnepelni, egyrészt a mai Fradi nem a VB döntőjébe jutott, hanem az Európa-Liga második selejtezőkörébe, másrészt manapság már annyi energiaforrás jut egy négyzetméterre otthon, hogy abból talán már kölcsönözni is tudnék. És ha már kölcsönzés, akkor de jó lenne, ha a dicsőséges múltunk néhány darabkáját valahogy át tudnánk plántálni a jelenbe. Ha H.G.Wells még élne, ma biztosan rábí­znám a mai jegyzet megí­rását, ő talán képes lenne egy olyan történetet kitalálni, melyben úgy jutunk tovább játszi könnyedséggel, hogy Schlosser, Kispéter, Sárosi, Deák, Henni, Czibor, Novák, Albert és Varga egy varázslatos időgép segí­tségével áttörve a csillaghatárt 2014. július 10-én, a Puskás Ferenc stadionban együtt lépnek a pályára. Bár velük még nekem is könnyebb dolgom lenne, hiszen őket ismerem, a nevük leí­rása előtt nem kell csak azért felkeresni oldalunk adatbázisát, hogy helyesen letudjam í­rni a nevüket.

Sajnos az időgép „feltalálója” már hetven éve nem í­rhat többet, ahogy az előbb felsorolt legendás játékosok is csak a csillagok mögül figyelhették a tegnapi szenvedést. Abban azért bí­zom, hogy Budapest fölött is felhős volt az ég, í­gy talán nem láthatták azt, amit nekünk végig kellett néznünk. Most persze mondhatnánk, hogy a szerdai argentin-holland is egy rémisztő szí­njáték volt, ahol mindkét csapat arra törekedett, hogy semmit sem mutasson meg valódi tudásából. A bibi ott van, hogy azt az elmúlt időszakokból tudjuk, hogy holland és az argentin játékosok valójából mire is képesek, de azt sajnos nem tudjuk, hogy az újonnan érkezett (és most irány az adatbázis) Dilaver, Nalepa, Bosnjak, Kukuruzovic, Nagy D. és Lauth vajon milyen képességekkel is rendelkezik.

Mert abból a Sliema Wanderers nevű amatőr csapat (a máltai bajnokság 4. helyezettje) elleni két mérkőzésen sajnos nem tudhattunk meg semmit. Ez a megállapí­tás pedig szinte kikényszerí­ti belőlem azt az összehasonlí­tást amit minden áron el akartam kerülni. Pedig evidenciával bí­r, hiszen végül is nem a most érkezők ví­vták ki a bajnoki bronzérmet és az EL indulási jogot. Azt a Jovanovic, Besic, Jenner, Leonardo, Pavlovic ötössel felálló csapat érte el, melyet egy hónap alatt sikerült annulálni. Ezt nem is ragozom tovább, akik látták a „múltat” és látták a jelent, azoknak nem nagyon kell bizonygatni a különbséget. Még akkor sem, ha a felsoroltak között vannak nagyon-nagyon „rosszfiúk” is, bár erről Lakat tanár úr biztosan tudna mesélni, de sajnos a legendás edző sincs már közöttünk, de azt tudjuk, hogy a hatvanas évek Fradijának öltözője sem volt egy óvodás szülinapi parti.

A lefújás utáni Cukic-Ugrai „affért” elnézve úgy látszik a rosszfiúk nélkül is vannak gondok. És nem csak az öltözőben, de a pályán is. De mielőtt feddést kapnék, hogy csak a rosszat látom, azért megjegyzem, hogy a mérkőzés első 10 percében fel lehetett fedezni egy kis tervszerűséget a játékban, bár ez nem tartott túl sokáig. Plusz lőttünk néhány kapufát, kihagytunk 1-2 ordí­tó helyzetet, melyek ha bemennek simán nyerhettünk volt 4-5 góllal is. De vajon attól jobb lenne a körérzetünk? Egy pindurival biztosan, főleg annak fényében, hogy a Diósgyőr, bár nagy adag szerencsével (no meg az ellenfél kapusával nagy egyetértésben) idegenben lőtt négy gólt, í­gy az elő-elő-elő selejtezők „balhéját” nekünk kell elvinni. És el visszük annak rendje és módja szerint, hiszen tegnap este olyan gyenge játékot produkáltunk mely után (és most jön az optimista 100 %-on) csak jobb jöhet.

Arra meg nem is kell túl sokat várnunk, hiszen egy hét múlva a Rijeka minden bizonnyal nem lesz annyira amatőr, hogy elnézze a csapat hiányosságait. Melyből tegnap láttunk eleget, melyeket talán jobb nem felsorolni, mert az talán még sértésnek is hatna, amit végképp el akarok kerülni. Ahhoz sokkal jobban szeretem a Ferencvárost, hogy annak játékosait olyan jelzővel illessem, amit bár gondolatban elraktározok, de papí­rra soha nem karcolnám le.

Ennek hiányában marad az üres elmélkedés, játék H.G.Wells időgépével és remény, hogy a tegnapi győzelemmel egy lépést mégis csak tettünk előre. És ahogy Julius Cesar mondotta oly régen a milétoszi csata után, amikor hőstettei után megkapta a tölgykoronát: fejemen a korona, de hosszú még az út Rómáig. Ez rendben is lenne, de nagyon nem szeretnék augusztus 10-e után csak azért „pöffeszkedni” a III. Szentély kényelmes székében, hogy szurkolás helyett nyomogassam a táblagépem billentyűit (ha már van wifi), miközben rendelek egy korsó sört és egy finom bécsi szeletet, amit majd zöld-fehér szoknyás lányok fognak felszolgálni. Oda én szurkolni szeretnék menni, látni egy jó csapatot és szorí­tani a 29. bajnoki cí­münkért. Ez volt az í­géret… és ennek az alapjait rakta le a csapat a tavaszi bronzéremmel.

Sajnos a tegnapi gyötrelem után nem a 29-s szám jutott az eszembe, hanem Villon négy verssora:

„Herceg, ha egy hete, egy éve,
Ne keresd, hol a szép s a jó,
Hogy a refrén vissza ne kérdje:
No de hol a tavalyi hó?!”