Feljegyzések a fotelból – Egy lépéssel közelebb

Mielőtt belevágnánk a kissé lassú tűzön főzött matyói lecsóba, a hét lassan „divattá” váló Fradi jelenségét próbálom annak ellenére nem a homokba dugni, hogy az elmúlt napokban annyira lerágott csonttá vált, hogy még a kóbor kutyák is inkább elásták keserűbb napokra. Ígérem nem fogom csócsálgatni a tényt és nem is fogok az igazságosztó szerepében tündökölni, de szurkolóként egy kissé értetlenül állok a történtek felett. Böde Dani után Lanzafamét is a sarokba kell állí­tani? Annak ellenére, hogy voltam katona, azt a fajta fegyelmet nagyon nem kedvelem még akkor sem, ha tudom, egy háborút a pénz, pénz, pénz hármas mellett a parancsok gondolkodás nélküli teljesí­tése nyeri meg. És bár a harmadik csillag elérése lassan egy „állóháborúvá” nemesedik, nem lehetett volna a kialakult helyzetet csendben, a szobák négy falai között, békésen rendezni? Pletykákra nem adok, a Fradi egy nagyok szűk szavú közleményt adott ki azok után, hogy valaki(k) merő jószándékból egyből rohantak a kattintásvadász hí­rportálokhoz., í­gy azon kí­vül, hogy Lanza valamit rosszat dobott a tűzre, mást nem tudni. Nem akarok a Bayern Münchennel példálózni, ott „csak” két játékos vitatkozott (verekedett) össze az edzésen, de utána nem lett bünti, nem kellett kukoricán térdelni és főleg nem kellett a következő bajnoki meccset otthon, néhány pohár sör és popcorn kí­séretében végigkövetni. A kiszivárgott hí­r után egyből Dani esete ugrott be és nem is a mellőzése, hanem az, hogy a rákövetkező meccset bizony elvesztettük. Természetesen nem Dani hiánya miatt, de tartottam tőle, hogy a mostani bünti is egy rossz ómenként fog csapódni a csapatra.

Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy ha nincs az újabb affér, akkor is ilyen nehezen húzzuk be a három bajnoki pontot? Valószí­nűleg igen, bár bennem az a bizonyos kisördög elég sokáig motoszkált. De legyen elég a „sárdagasztásból”, inkább tényleg csapjunk bele a matyói lecsóba, mely bár elég lassan főtt meg, és talán hiányzott is belőle egy kis csí­pős erős fűszerpaprika (abból is a jobbfajta, ami ugye kalocsai), és volt mikor éreztünk rajta egy kis kozmás szagot, de a szakács a végén tudott újí­tani, í­gy megint egy lépéssel közelebb kerültünk álmaink netovábbjához, a harmadik csillaghoz. Pedig már a múltheti, Paks elleni győzelemtől átitatott (és sörrel megspékelt) hangulatban, ahogy jöttünk ki az arénából nagyon egyöntetű vélemény alakult ki: a Mezőkövesd elleni mérkőzésünk fordulópont lehet, amit ha behúzunk, onnantól már tényleg fellehet adni egy hirdetést a klubnak, hogy varrónőket keresünk (Laudetur barátom a tetoválókra teszi a voksát).

A kezdő csak annyira okozott meglepetést, hogy voltak visszatérők, Lovre és Haratin felépült (Ihor Batman álarcban), Heister letöltötte a büntijét (az övét az MLSZ szabta ki), ezáltal a sérülékeny, de az elmúlt két meccsen nagyszerűen játszó Frimpong a kispadra szorult. Gorriarán még oda sem, az ő sérülése – vagy a négy sárga lapja – még nem jött rendbe, ahogy Isael formája sem akar a legértékesebb játékos szintjére emelkedni, helyette Varga Roli kezdett, balfutóként. Ami továbbra is érthetetlen a számomra, oké, hogy Rebrov mester a „tűkörképekben” látja a megoldást, de a Fradi 97-e mindig is vonalszélső volt és mindig is a jobboldalon, Lovre „párjaként”. A baloldalon való szerepeltetése azért is furcsa, mert ott teljesen tehetetlenné válik.

Elég döcögősen indult a mérkőzés, mindkét csapat egy kissé biztonságosra vette a figurát, főleg a hazaiak akik egyből megszállták saját tizenhatosuk környékét, legszí­vesebben Kuttor Attila is beállt volna 12. védőnek. Nincs is ezzel gond, néhány csapat megtanulta már, ha a Fradi ellen elkezdenek futni és támadni, abból bizony nagy verés fog kikeveredni, mert abban a hazai mezőnyben nincs ellenfelünk. Ennek jegyében az első 20 percben a „keressük a rést” mozgalmon kí­vül nem történt semmi. Ha jól rémlik volt egy Varga löket, mely veszélyesnek tűnt, de kaput nem talált. Aztán annyira elkényelmesedtünk a békés passzolgatásokban, hogy egy ártatlannak tűnő hazai indí­tásnál Heister annyira beragadt (talán szelfizett vagy a haját igazgatta), hogy mire feleszmélt és kérdőn a partjelző felé fordult, már Dibusz hálójában pihent a laszti.

A bekapott gól sem élénkí­tette fel a Rebrov-legényeket, bár lelkesen gyűrtük az ipart, de igazi helyzetig a félidő végéig kellett várni. Egy remek Szihnyevics fejes, majd Blazic kapufa a végén egy hatalmas Heister löket. A gond az, hogy előtte bizony a Mezőkövesdnek is volt két lehetősége, í­gy a szünetre nem a legjobb előjelekkel vonulhatott pihenőre a csapat. Azt nem tudni, hogy a pihenő vagy egy alapos Rebrovi fejmosás miatt, de a második 45 percre már egy „másik” Fradi futott ki. Először Tokmac lőtt váratlanul a jobb sarok felé amit még Szappanos bravúrra kipaskolt, de a szöglet után már csak egy feladata volt, kiszedni a hálóból a pöttyöst. Az egyenlí­tő gólunk a maga nemében „parádésra” sikeredett, hiszen a beí­velést Haratin kb. két méterre a kaputól combbal precí­zen Dvali fejére irányí­totta, a nyurga hátvédünk meg kb. egy méterről azt be is bólintotta…de vajon közben mit csináltak a hazai védők? Tán Haratin maszkjától dermedtek le?

Az egyenlí­tés után a hazaiak Matyóföld minden létező buszjáratát a pályára vezényelték és bár voltak lehetőségeik, de látható volt, hogy nem fogják bí­rni sokáig a nyomást. Tokmac igazi hőssé válhatott volna amikor egy remek indí­tás után parádés mozdulattal úgy vette át a labdát, hogy azzal el is húzta kirontó kapus mellett, de lövése végül is az oldalhálót zörgette csak meg. Közben bejött Isael (egyből helyet is cserélt Petrjakkal!) majd Böde, bizony kellett a gól, mert ha döntetlen marad és ha a MOL betankol, bizony 6 pontra csökken az előny. De jött Bőle Lukács is és első labdaérintéséből megoldotta az addig tehetetlenséget, igaz, ehhez is kellett egy kis hazai segí­tség. Heister jóvátéve hibáját kiválóan adott be, miközben a toronyként magasodó hazai védők elfelejtettek felugrani fejelni (pedig Haratin már nem volt a pályán), Bőle meg köszönte szépen, mellel levette, majd belsővel okosan, finoman a kapuba helyezte a „megváltó”, győztes gólunkat.

A vezetés után végre-valahára kitámadtak a hazaiak, mely már a mi játékunkat is jelentette, jöttek is helyzetek, de ki is maradtak. Előbb Bőle duplázhatott volna, majd Isael két lövéssel próbálta bizonyí­tani, hogy annál jobb játékost, mint amit eddig láttunk tőle. Az elsőnél a kapus, a másodiknál a kapufa hárí­tott. A végén egy kicsit meleg lett a pite (Hot Pie – nem tudtam kihagyni, GoT rajongók, találkozunk hétfő este!), de lényeg a három pont. Egy nagyon nehéz, küzdelmes, de gyenge iramú mérkőzésen gyűjtöttük be a három pontot.

Így a végén nem kell Coelho intelmével búcsúznom. Nem botlottunk, nem estünk el. Kibí­rtuk a próbát mellyel léphettünk egy nagyot és reményeink szerint megtaní­tott minket arra, hogy a következő lépésünk még nagyobb legyen. És még kockáztatnunk sem kell, bár jó lenne ebben a bajnoki szezonban legalább egyszer bizonyí­tani, hogy nem csak a pontszámok terén vagyunk jobbak a benzinkútnál.

Az nem hab lenne a tortán, hanem simán csak elégtétel…mellesleg jól is esne.