Feljegyzések a fotelból – Egyfélidős gólzsák

Szombaton reggel úgy szakadt ránk az északról áramló hideg, hogy az ajtóban toporgó tavasz pillanatok alatt a Trónok Harca utolsó, nyolcadik évadjában, Deresben képzelte magát és beletörődve várta a Mások támadását. Az utolsó évadot én is várom, de a hozzá tartozó hideget rögvest visszazavartam volna oda, ahonnan jött. Meg is próbáltam miközben a fejembe húztam a téli sapkát, de mivel nincsenek sárkányaim, a jég és a tűz dalából a tűz eleve száműzve lett, meghagyva a februári hideget. Szerencsére, a délutáni felcsúti csapat sem í­gérkezett a Éjkirály seregének. Miközben minden fellelhető ruhát megpróbáltam magamra vackolni, azért felrémlett bennem az őszi felcsúti kaland, benne a „csodagól”, melyhez erősí­tésként érkezett az elmúlt négy meccsünk nem éppen Fradi-tavaszos volta. Ennyi meg bőven elég volt ahhoz, hogy kihúzzam az alsó fiókot és Valyriai acél vagy Sárkánykő után kutakodjak, melyekkel hatékonyan feltudjuk venni a harcot az Éjkirály serege ellen. Mosollyal a számon nyugtáztam, hogy meg is találtam amit kerestem: a Fradi mezemet még valahogy magamra préseltem, a Tempó, Fradi! sálat a nyakamba simí­tottam, ezzel készen álltam az ütközetre, nem titkolva, bosszúra szomjasan. Jöhet a februári hideg, jöhet egy-két keserves meccs, jöhet egy-két szerencsétlen edzői nyilatkozat, és hullhat ránk a Tűz és Jég dala minden borzalma, nekünk mégis a lelátón a helyünk. Legfeljebb bosszankodunk egy kicsit, néha meg tapsolunk és örömködünk. De mindent szenvedéllyel, mert szurkolónak, edzőnek, játékosnak csak í­gy lehet hitet adni a Ferencváros zöld-fehér szí­neinek.

A ránk szakadt hideg, vagy talán az előző fordulók játéka miatt lassan gyülekeztünk a Szentély agorájában, az előbb emlí­tett szenvedély sem látszott annyira az arcokon. Volt bennünk kétely, volt is mit megvitatni, amire a csapat összeállí­tása rá is tett egy jó nagy lapáttal. A Lanza-Böde kettős a kispadon, Varga Roli ott sem (a „susmusok” szerint beteg), ahogy a csúcsigazolásnak beharangozott Isael sem (a kupameccsen elnézve a játékát, néhány hét alkalmazkodás még biztosan kell neki), de Tokmac a kezdőben, ahogy Blazic is visszatért, amit általános megnyugvással nyugtáztunk. Abban nagyon rövid idő alatt egyetértettünk, hogy bárki is lépjen a pályára, ezt a felcsúti csapatot (a magyar labdarúgás legendájának nevét továbbra sem fog melléjük rendelni) még akkor is „hidegre” kell tenni, ha a lélegzetünk eleve jégkockaként csapódik a torkunknak.

Egyrészt tartozunk nekik, másrészt ha ténylegesen fel akarjuk varrni a harmadik csillagot, a MOL csapat elleni meccsig tartani kell a hatpontos előnyünket. Ehhez meg hazai környezetben még véletlenül sem szabad hibázni. Talán emiatt, vagy az elmúlt időszak „szurkolói hangok” miatt, de egy kissé idegesen, csapkodóan kezdtünk. Ettől még nálunk volt a labda, de feltűnő volt, hogy Tokmac nem nagyon találja helyét, a jobbszél helyett többet tartózkodott középen, mint maga az ék, Szihnyevics. Tí­z perc után azért kezdtünk éledezni, főleg Petrjak elfutásai keltettek totál zavart a felcsúti védelemben. Először Szihnyevicset, majd néhány perc múlva Sigért szolgálta ki gólt érdemlő lasztival – mely után mindketten el is puskázták a lehetőséget. Közben Dibusznak volt egy védeni valója (Radó lövése), mely után felszisszentünk, de ha akkor már tudjuk, hogy ezzel el is fogyott a felcsúti puskapor, nem kapunk ijedten a szí­vünkhöz.

A következő félóra forgatókönyvének megí­rásához nem kellett profi í­rót szerződtetni. Támadtunk, továbbra is főleg Petrjak jóvoltából, voltak is kisebb lehetőségeink, a párharcokat elég jó arányban nyertük meg, és hátul Blazic irányí­tása mellett könnyedén hatástalaní­tottuk. Mégis hiányzott valami a táncból, talán az összeszokottság hiánya, vagy a játékosok fejében motoszkáló kisördög, mely várta a „szurkolói hangokat”. A félidő hosszabbí­tásában (az utolsó 10 perc már totális focira hajazott) aztán jött is a gól, újfent Petrjak, de most nem szolgált ki senkit, hanem húszról keményen rátűzte, amit Hegedűs kapus csak kiütni tudott, Sigér két felcsúti hátvéd dí­szkí­séretében berobbant és a hálóba passzolta lasztit. A partjelző meg lengetett, de hogy mit, azt talán még ő sem tudta, de biztos jóleső érzés volt a hideg szorí­tásából kiszabadí­tania a jobb kezét. Nem kellett volna, mert a vendég védők voltak „lesen” és nem Sigér.

Talán a meg nem adott gól miatt a második 45 percet úgy kezdtük, ahogy az elsőt abbahagytuk. Totális támadást intéztünk a kissé rogyadozó felcsúti védelem ellen, mely elég gyorsan magába is roskadt. Jött egy véleményes büntető (talán kompenzált a bí­ró), amit Nandó értékesí­tett, majd két perc múlva Petrjak (ki más?) szlalomozott el a bal oldalon, majd mikor észrevette, hogy előtte tornyosul egy fehér csí­k, középre löbbölte a labdát, mely végül is nem ért el Szihnyevicsig, mert egy vendég védő úgy gondolta, még nincs is az ideje a fehérorosz játékos gólörömének, inkább belelépett a beadásba – nem kellett volna, bár akkor talán nem öngól, hanem gól (ez elég kitekerten hangzik).

Öt perc alatt két gól, ettől még nem dőlhettünk hátra és nem csak hideg miatt. De mielőtt végiggondolhattunk a ránk váró negyven perc esetleges forgatókönyvét, jött egy remek labdaszerzés, majd Lovre megindult a jobbszélen, mellett Tokmac, akit Varga Józsi próbált követni…néhány méterig ez még sikerült is, de egyszer csak Tokmac begyújtotta a rakétát, kettőt lépett és a sokat „megélt” kopasz középpályás már csak az árnyékát követte, azt is csak szemmel. A norvég-kenyai szélső meg zavartalanul sasszézott a 16-oson belülre, lendült a láb, szegény felcsúti kapus „ravasz” számí­tása nem jött be, mert még a lövés előtt már kimozdult beadásra számí­tva, erre meg kapott egy rövid sarki gólocskát.

Innen meg már tényleg ujjgyakorlat volt a meccs. Jöttek is a cserék, Lovre helyett Botka, majd Gorriarán helyett Csonka. A végén meg egy lezáró gól – amit végre mi szereztünk…Egy ügyes Szihnyevics-Csonka-Szihnyevics csiki-csuki játék, bent van a negyedik is, ez már tényleg nemes bosszú az őszi „csodagólért”. És persze jóvátétel is az elmúlt időszak halványabb produkciójáért. Egy kissé döcögősen indult, de a második 45 percben kinyí­lt a gólzsák.

A lefújás után már a hideg sem számí­tott. Eszembe sem jutott volna Deres közelgő tele (április is közeleg!), nem idéztem meg a Dany sárkányait, egyszerűen csak örültünk a három pontnak, a négy gólnak, a nemes bosszúnak és a helyenkénti jó játéknak.

Hazafele Laudetur barátommal elhaladva az aréna mellett, még megálltunk egy pillanatra, és a gólzsákot begyömöszöltük a csomagtartóba.

Kell az még a jövő héten is.