Feljegyzések a fotelból – Elpuskázott lehetőségek

A Videoton megtetette azt a „baráti” szí­vességet, hogy a mielőtt elkezdtünk volna pulykakasok után kajtatni a Nagyerdőben (ezt a mutatványt még David Attenborough is megirigyelné), a szokásosnak mondható idegenbeli meccsünk előtt feltett költői kérdés mellé még egy párosult. Kezdjük azzal, ami végül is eddig meghatározta az egész bajnoki szezonunkat, miszerint miért is nem tudunk idegenben úgy játszani mint otthon? Ez még annak a fényében is költői, hogy hazai pályán sem mindig remekelünk, bár tavasszal elég szép gombócmennyiséget letettünk a nagyi asztalára. De ha most felteszem a kérdést (mely nem költői), hogy vajon mikor nyertünk utoljára „vidéken”, talán csak a legfanatikusabbak és a képmemóriával megáldottak tudnák kapásból a választ. Bár rajongó vagyok, de nem fanatikus, ráadásul képmemóriával sem rendelkezem, sőt lassan a normál memóriám is felmondja a szolgálatot, ezért nekem fel kellett lapoznom a Tempó, Fradi! adatbázisát, hogy valahol a „múlt homályában” rátaláljak az időpontra: 2017. november 18., Paks. Mielőtt kapnám a fenyí­tést a doktoranduszoktól, gyorsan hozzáteszem, hogy a tavaszra forduló őszi szezon utolsó fordulójában a Vasast is vertük a Puskásban, és bár vidékiként nem nagyon kedvelem Pestet, ettől még Pest nem vidék. Kivétel persze itt is van, de Újpest eleve egy más tészta, jó-jó a Vasas is (tegnap játszottak is egy „vidéki rangadót”), de talán belekeveredtem a mondókámba, í­gy gyorsan vissza is lapátolom magam a vidéki szereplésünkhöz. Pakson időztünk egy kicsit, majd utána kikaptunk a Viditől, a Halitól és a Divitől – csak hogy ne maradjon ki a Bódog csapat a becéző szavakból. Ezen túl meg, ahhoz elég egyetlen ujjunk is, hogy amikor győztünk idegenben (azért azok vannak többségben), ahhoz mikor párosult jó játék. Tudom, ehhez már tényleg képmemóriával kell rendelkezni, ezért megsúgom: tavaly szeptemberben, a Honvéd ellen.

A kérdés, mely a fentiekből automatice következik: ennek vajon is az oka? Miért viselkedünk úgy, mint egy kétéves, aki anyuka szoknyája mellett érzi csak magát biztonságban, ott erőre kap, ott érzi a kisugárzott szeretet erejét, aki otthon minden akadályt le tud küzdeni, felmászik mindenhová, kinyit minden ajtót, és akit még a lépcsők sziszifuszi emelkedője sem rémiszt meg, de ha becsukját mögötte a „babaház” ajtaját, egyből bizonytalanná válik, egyből anyuka karjának biztonságába menekül? Egy kétévesnél még érthető, de a harmincadikra készülő Fradinál már nehezen emészthető. Mert ezek vihetnek tévútra, mert ezek a pontvesztések miatt úszhatnak el az álmaink. Vajon Debrecenben a pulykakasok mellett végre rátalálunk a győzelem í­zére is?

Ehhez a már tényleg költői és eddig megválaszolatlan kérdésre jött a Videoton botlása, mely egyrészt adhatott egy kis nyugalmat a kezdés előtt, másrészt ott motoszkálhatott a fejekben (az enyémbe bizony beköltözött), hogy egy győzelemmel újra „fórban” lehetünk, két pont mégis csak biztonságot adna a valószí­nűsí­thető bajnoki döntőre Felcsúton. Doll is csak egy kicsit cifrázta meg az összeállí­tást, hiszen annak ellenére, hogy Gorriaránnak lejárt a sárgás büntije, a Loki ellen nevezve sem volt (jó lenne tudni az okát, remélem „csak” sérült), í­gy a héten még maródinak látszó Nagy Domi „cérnás” lábbal kezdhetett, Moutari és LovreG kimaradt (ezt nem nagyon értettem, hiszen nagyszerű formában van), de í­gy is egy kimondottan támadó csapattal próbáltuk megszépí­teni az eddigi vidéki szerepléseinket.

Mely az összképet nézve nem volt rossz, de tegnap mégis csak egy pontot ért. Az a másik kettő, a végén még hiányozhat. Pedig győzelmet érdemeltünk volna, főleg az első 45 perc után. Ezek után hogy a fenébe lett belőle döntetlen? Most kéne elővenni Böde Dani legendás mondatát, no meg Iványi szintén legendás sí­pját. A lényeg persze az előbbin van, hiszen 90 percünk volt begyömöszölni egy másodikat (a +3 perc már más történet, de arról később), lett és volt is rá lehetőségünk, de vagy berozsdásodott Iványi sí­pja, vagy a csatáraink bénáztak. Most inkább maradjunk az utóbbinál, hiszen Varga, Böde, Paintsil és Nagy is eldönthette volna a meccset, de sajna nem tették. A kapufa sem volt velünk, Dani csúsztatásánál nem befele pattant mint a Loki góljánál, hanem kifele. A hazaiak gólja tényleg parádés volt, a szerzőjének a nevét nincs szándékomba leí­rni, hiszen annyiszor rúgott bele Paintsil-be, ahányszor csak találkoztak a pályán, mindezt büntetlenül. Igaz a többi piros mezes játékos sem kí­mélte Joe-t, akit megkerült, vagy megpróbált megkerülni, az kí­méletlenül felvágta. Mindezekért csak szabadrúgásokat kaptunk (ha kaptunk), mivel már tegnap is dühös voltam Iványira, ezért inkább csak sejtetem, hogy valami nagyon nem stimmelt ezekkel az í­téletekkel. Mindenki nyugodtan gondolja azt, amit én, talán a gondolat még nem büntetendő.

Böde letarolásáért meg nem adott bünti már más tészta, azt „elnézni” már igazi Iványis cselekedet volt. Természetesen nem akarom minden mérgemet Iványira zúdí­tani (pedig megérdemelné), hiszen a számunkra oly fontos két pontot mi hagytuk ott Nagyerdőben. A Lokinak a góljukon kí­vül volt még egy jól eltalált lövése amit Dibusz kiütött, oszt annyi. Ettől még a végén nekünk kellett egy kicsit izgulni, hiszen az előre bemutatott 3 perc hosszabbí­tásból 6 perc lett, mert Iványi kartárs (csak nem tudok leszállni róla) úgy gondolta, ha már nem adta meg Böde Dani büntetőjét és Paintsilnek is sikerült a saját lábán elhagynia a pályát, akkor jön ő, és addig rúgatja a szögleteket a hazaikkal, amí­g egy talán beakad. Volt, hogy a hazai játékos fejét érve hagyta el a labda a játékteret – ettől még jöhetett az újabb korner. Nem számoltam, de volt belőlük 4-5 egymás után.

Egy biztos, a döntetlennél több volt a meccsben. Az első félidő kimondottan pofásra sikerült, a letámadás működött, a fürge középpályával nem nagyon tudtak mit kezdeni a hazaiak, szinte minden párharcot megnyertünk, volt iram és ami a lényeg, volt játék is. Csak a második, a harmadik és a negyedik gól hiányzott…A szünetben még fel is voltam dobódva, végre egy jó játék vidéken, ráadásul mivel mostanság főleg a második félidőben indult be a „henger” (hazai környezetben), í­gy szinte biztos voltam a győzelemben. Újfent tévedtem, nem csak a győzelem maradt el, de a „henger” sem jött be. A második etap már sokkal kiegyenlí­tettebb volt, bár helyzeteink csak nekünk voltak, a Loki csak szögletekig jutott (és nem csak a hosszabbí­tásban). Emiatt is fájó a döntetlen, kivételesen, hosszú szünet után egy vidéki mérkőzésen totál nekünk állt a zászló. És nem csak az elvesztett két pont fáj egy kicsit, a hanem a következmény is, főleg ha ránézünk a tabellára.

Győzelmet érdemeltünk, de elpuskáztuk. Duplán.