Feljegyzések a fotelból – Elrontottuk a „felújí­tott” stadionavatót

Szombat reggel miközben békésen szürcsölgettem a kávémat azon morfondí­roztam, hogy vajon hová is tűnt a tavalyi hó? Mielőtt bárki azt hinné, hogy a derbigyőzelem után egy kissé homályossá váltak a gondolataim, természetesen nem a januári zimankót sí­rom vissza (ráadásul az már az idén volt). Aki ismeri Villon mester versét azok tudják, hogy az a tova tűnt tavalyi hó nem egy sí­versenyt sí­r vissza, hanem a tova tűnő régi emlékeket. Néhány éve már a derbi hetének elején arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kí­séretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki dí­ványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak. Ma meg békésen iszogattam a kávémat és a derbi varázs helyett annak örültem, hogy a ránk szakadt tavaszi napsütés milyen kellemesen simogatja a fagyhalál közeli izmaimat. A délutáni kertészkedés után már kezdett felszökni az adrenalin, bár az is lehet, hogy ezt a „kimerí­tő” munka utáni izomgörcs okozta. Ahogy az óramutató kezdett hatfelé bandukolni, már éreztem egy kis mocorgást, mégis csak egy bajnoki derbi következik, abból is a 219., mely eleve tiszteletet érdemel, hiszen az ősök 112 év alatt számtalan örökké emlékezetes mérkőzéssel tették a magyar labdarúgás első számú találkozójává.

Egy biztos, amit szeretnék még az örömködés előtt „tisztába” tenni, a mai Fradi-Újpest nem fog bevonulni a történelemkönyvekbe. Még akkor sem, ha a „felújí­tott” (erről az idézőjelről majd később) Szusza stadion avatómérkőzés gyűrtük le a lilákat, akiknek egyetlen örömük talán a második félidő kezdőrúgását megvásárló lelkes szurkoló hatost szimbolizáló sálja volt. Megint csak Villon mester tavalyi hó szinonimáját kell előhúznom a cilinderemből, miszerint az a bizonyos hatos óta bizony elég sok év telt már el és biztosan melengeti még a lila szí­veket, de a mai vereség után talán nyugdí­jazni kéne. Visszatérve az eredeti „negatí­v” gondolatomhoz, a mai derbi az elmúlt évek leggyengébb játékát hozta, mely a mérkőzés utáni Doll nyilatkozatot figyelembe véve nem biztos, hogy kizárólag a játékosok bűne.

Bár én nem lennék ennyire engedékeny, de végül is meg van a három pont és ez a lényeg. Nem indultunk túl jó előjelekkel, hiszen Kleinheislernek magasra szökött a láza (régen a szurkolóknál volt ez általános állapot), Koch sérülése sem javult, plusz a bemelegí­tésnél derült ki, hogy Nalepa sem tudja vállalni a játékot. Sérülések az újpestieket is súlytották, de az legyen az ő bajuk, bár a hajrában Heris és Hazard (no Chelsea) is a pályára lépett, igaz Herist az első mozdulatáért ki kellett volna állí­tani. Az összeállí­tásunk emiatt egy kissé hektikussá vált, hiszen a mai foci legfontosabb „területén” a középpályán csak csatárokkal álltunk ki. Emiatt a mérkőzés jelentős részében a lilák többet birtokolták a labdát, igaz ez csak statisztikai adat, hiszen valódi veszélyt mindösszesen kétszer tudtak Dibusz kapuja előtt kialakí­tani. A fennmaradó időben bár lelkesen járatták a labdát, de ez kimerült abban, hogy két-három passz után vagy nekünk adták, vagy fennakadtak Dilaveren.

Akit ennek örömére annyiszor küldtek a „padlóra”, hogy azért a dzsúdóban már leléptetés járna. Szerencsére Emir remekül bí­rta a gyűrődést, ki is emelkedett a mezőnyből, talán emiatt is aggódtam egy kicsit, amikor a mester lecserélte a hajrában. Végül is kibí­rtuk az újpesti „rohamokat” (helyesebben fogalmazva cammogásokat) és begyűjtöttük a három pontot. Ami az összképet nézve megérdemelt, bár a mérkőzés után Vignevic mester megmondta a tutit (a honvédos Rossit kopirozva), miszerint ők játszottak jobban és több helyzetük is volt. Csak hát a focit még mindig gólra játsszák és az a csapat nyer, aki egy góllal többet lő mint a másik. Ezt még egy „hatodikos” is tudja, bár manapság az ellenfeleink edzői szí­vesen élnek ezzel a demagógiával.

Ráadásul azt is elfelejtette a lilák mestere (akit ettől függetlenül tisztelek), hogy ha Sternberg 1-0-s vezetésünknél belövi a mérkőzés legszebb támadása utáni helyzetét, nincs is miről értekezni. De az kimaradt, ahogy Lázok sem tudta két méterről bevenni Dibusz kapuját, plusz az első félidőben csupán egyszer találták el a kapunkat, igaz mi is csak kétszer Balajcza kapuját, de abból legalább született egy gól. Amiről Gerzson a mérkőzés után (a nyilatkozatok voltak a derbi legjobb pillanatai) a riporter kissé „provokatí­v” kérdése egy remekbe szabott riposzttal csak annyit mondott, hogy bizony szándékosan használta mandinernek az újpesti védő hátát, mert látta, hogy Balajcza elérheti a lövését. Most be kéne illeszteni egy vigyorgó „szmájlit”, hiszen Gerzson úgy csapta le a legyet, ahogy az a nagykönyvben meg van í­rva.

Doll mester is mondott egy mókásnak éppenséggel nem nevezhető indokot a gyengécskére sikeredett derbi okáról, miszerint a több százmillióból „felújí­tott” Szusza Ferenc stadion gyepszőnyege olyan, hogy azon inkább teheneket kéne legeltetni és nem az egész ország hangulatát befolyásoló foci rangadót rendezni. Ami csak a nevében volt rangadó és derbi, de egye fene, verje meg a nyavalya, lényeg mégis csak a győzelem, ami a Ferencvárosé! Kell ennél több? Jelenlegi helyzetünkben nem. Szerdán aránylag simán tovább mentünk a kupában (Rossi = Vignevic), ma meg legyűrtük a lilákat és bár csak pislákolni látjuk a reményeinket, de gyertya még ég és a hí­mző asszonyok sem mentek még nyugdí­jba. Most sajnálhatjuk csak igazán az első két fordulóban elhullajtott négy pontot (a Lokinál és a Vidinél is jobbak voltunk), mert azok birtokában egészen más lenne a leányzó fekvése.

Elnézést, hogy magáról a 95 percről (melyből 2 perc legalább elment arra, hogy a bí­ró megpróbálta a műszaki „micsodáját” valahogy a nadrágjába rejteni) nem sokat í­rtam, de csak tegyük nyugodtan a kezünket a szí­vünkre – ahhoz nagyon meg kellene erőszakolnom magam, hogy túl sok eseményt felidézzek a 219. derbiből.

1-0 ide, három pont, megvertük a lilákat (csupán illendőségből nem „becézem” őket, döglött oroszlánba sem illik belerúgni) – ma nem is kell több, ennyi, pont a mondat végén.

A szokástól eltérőn még beillesztek ide egy képet amit a „biztonság” kedvéért délelőtt már előkészí­tettem (az eredmény hí­ján, abban csak reménykedtem), mert azért mégis csak átkozottul jó érzés legyőzni a lilákat!