Feljegyzések a fotelból – Ennél több kell, még itthon is

– Apuka, mikor indul a bajnokság? – kérdezte egy 10 éves serdülő legény 1968 februárjában, miközben békésen, és egy kicsit unottan ücsörgött a kellemes meleget árasztó cserépkályha peremén. Nem is annyira a foci érdekelte akkor még, várta a kockás papírt amit apa és a bátyó elővett, megrajzolva a kereszttáblát és előre lejátszva a bajnokságot. Abban csak „kibicként” vehetett még részt, bár apa néha-néha megkérdezte: – No öcskös! Fradika-Egyetértés? A 10 éves legény egyből rá is vágta: Erkölcs, Erő, Egyetértés – ekkorra már belenevelték, a három E-t már óvodás korában fújnia kellett, de most beleesett a csapdába, a bátyóka arcára ki is ült a mosoly: – Butuska, apa az eredményre kíváncsi! Négyet rúg a Fradi – vágtam rá ösztönösen, bár azt nem nagyon értettem, hogy az Egyetértés hogyan lehet meg Erkölcs és Erő nélkül. Ezzel el is árultam a „titkot”, a 10 éves fiúcska én voltam a cserépkályha melegébe burkolózva. Ezekben az években, a téli hónapokban mindig előkerült a kockás papír, amin néhány óra alatt lejátszottuk a bajnokságot, és ahol mindig a Fradi lett a bajnok. Persze azokban az években ez nem volt lehetetlen küldetés, 1967 után duplázni tudott Lakat mester legénysége, majd jöttek a hetvenes évek, az „ősi ellenfél” bajnoki sorozata, mely el is söpörte a mi kis játékunkat a kockás papíron megnyert bajnoki címeket. Valójában 1968-s bajnoki szezon (akkor még tavasz/ősz rendszerben folyt a bajnokság) nyitó meccsére nem is emlékszem, megnézhetném az adatbázisban, de mivel idővel számos olyan nyitány maradt meg az emlékeim között, inkább azokkal hangolódtam a 2020/21-s szezon nyitó találkozójára, mely nevében örökrangadó, de Villont idézve: „Hová lett a tavalyi hó?” És nem csak a 20-s, 30-s évek örökrangadói, hanem apám kockás papírja is már csak az emlékekben él. Ráadásul a jelenünk sem biztató, ki tudja mit hoz a holnap, vajon ősszel legalább a bajnoki meccseket felülhetünk a lelátóra, vagy a vírus újból bezárja az életünket?

10 évesen még jobban érdekelt a kockás papíron lejátszott bajnokság, de ahogy múltak az évek, egyre több nyitóforduló maradt meg az emlékezetemben. Az első 40 éves, 1980-ra datálódik, amikor Novák Dezső első, teljes Ferencvárosi bajnoki szezonjának nyitómérkőzésén, volt csapatának, a Dunaújvárosnak gurított egy nyolcast, benne Nyíl három góljával, melyeket ha jól rémlik, néhány méterről „kotorta” a hálóba. Vagy lehet feledni 1990. augusztusát amikor a szintén „friss” edző, Nyilasi Tibor lövetett őt nyílvesszőt a lilák szívébe? Nem lehet feledni 2009 augusztusát sem, amikor a jogtalan kizárásunk után 3 évvel, az Üllői úton nyertünk a ZTE ellen. Ez különleges emlék is számomra, hiszen 6 év után először léptem át az Üllői út „küszöbét”, plusz e mérkőzés után született az első fotelszurkolós jegyzet is.

Ennek már több mint 10 éve (vajon minek rohan ennyire az idő?), de a kérdés ugyanaz. Vajon hogyan vesszük az első akadályt, vajon idén meglesz a 32, és ezzel Rebrov mesternek zsinórban a harmadik bajnoki címe? Az első kérdésre megkaptuk a választ, a többit majd a jövő, az előttünk álló 32 forduló dönti el. A nyitány nem sikerült. Csűrhetjük, csavarhatjuk, elővehetjük a szokásos „ha” szócskát, de a lényegen semmit sem változtat. Ha lett volna kockás papír és kereszttábla, fix győzelemre veszem a kezdést. Kellett volna egy kis erődemonstráció, egy jó és főleg eredményes főpróba a szerdai BL-selejtezőre, de sajnos egészen mást kaptunk.

A vizes lepedőt egyenlőre a mosógépben hagyom, de ahogy a Barcának is nehéz lesz megmagyarázni a tegnapi estét, úgy nekünk is az örökrangadó első félidejét. Nagy mellény? Könnyelműség? Összeszokottság hiánya? Rákészülés? Lehetne folytatni a kérdőjelek sorát, egyenként nem is fogom „kiértékelni” őket, valószínűleg együttes hatásról beszélhetünk, valószínűleg mindenki elhitte (én is), hogy sétagalopp lesz a bajnokság, benne az MTK, örökrangadó ide vagy oda, mégis csak újoncról van szó, ha nem is osztálykülönbség, de legalább két gólos különbségnek ki kellett volna jönnie még akkor is, ha fejben már szerdára készültek a játékosok.

Egy dologra mindenképpen fel kell készülni. Ez meg a mai foci „rákfenéje”, a letámadás. Biztos nézitek a BL és az EL mérkőzéseit, benne a tegnapi Barca gyalázattal, és számos tanulsággal. Lipcse, Sevilla, Bayern – a totális letámadás magasiskolája, olyan szinten, mely már-már az űrfoci kategóriájába tartozik. És amit meg lehet tanulni. Nem olyan szinten, mint az előbb említett csapatok, de olyan szinten mint az MTK, az nem lehetetlen küldetés. Ha pedig az űrfocit játszó Bayern ellen a Barca szinte képtelen volt kihozni a labdát a saját térfeléről, akkor a „mennyei” szinten focizó MTK is simán megzavarhatja a csoportkörös álmokat dédelgető Fradit.

Meg is tette. 45 percig bírták, utána belefáradtak, de onnan meg bennünk nem volt annyi kreativitás, hogy kitudjuk domborítani a két csapat között különbséget. Egyedül Tökiben volt az a plusz, mely három pontot eredményezhetett volna, és ha a végén Varga Roli elrontott ziccere után eltalálja az üres kaput, az örökrangadó „hősévé” válhatott volna, de bármennyire is furcsán (és talán illetlenül is) hangzik, nem nagyon bánkódom a kihagyott lehetőségért. Egyrészt nem nagyon érdemeltünk volna győzelem, másrészt tényleg jó lenne elhagyni ezt a „elég egyet lőnünk és után rutinból lehozzuk” mentalitást, mely eredményes tud lenni (két éve az is), de ennél azért többre vágyunk.

Ahogy a Bayern tette, az ötödik után sem álltak le, pedig négy nap múlva újabb nehéz mérkőzés vár rájuk. Nem az járt az eszükben, nem pihentek rá, nem féltették a lábukat, ők 90 percen át ki akarták szolgálni a szurkolókat, és magát a labdarúgást. Mely tegnap két arcát is megmutatta. Tudom, teljesen más kávéház, de az alapok ugyanazok, a célok ugyanazok (itt a győzelemre gondolok), de ha nem figyelünk, ha nem vagyunk mentálisan a topon, ha félgőzzel lépünk a zöld gyepre, ha nem a „mának” focizunk hanem a következő feladatra gondolunk, akkor bizony érhet bennünket meglepetés. Remélem, ez figyelmeztetőnek is jó volt, tanultunk belőle.

Tanultunk belőle?