Feljegyzések a fotelból – Gálaelődás

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gála után nem találom a szavakat. Mintha lebénultam volna, három órával a bí­rói hármas sí­pszó után csak ülök a gép előtt és képtelen vagyok egyetlen értelmes mondatot is kipréselni magamból. Tudom, hogy a felhőtlen öröm néha gúzsba köti az embert. Egy régi bölcselet szerint ha az öröm nincs megosztva, az fiatalon hal meg. Pedig a boldogságnak mindig tárgya van, mert mindig valami miatt vagy boldog. Egy olyan érzelem, melynek létezése egy külső dologtól függ. Az örömnek viszont nincs tárgya. Létezik benned anélkül, hogy bármilyen megmagyarázható érved lenne. Az ő létezése hasonlí­t a Napéhoz. Éget, hála a saját szí­ve tüzelésének. Akik ma kint voltunk a Szentélyben a nap égető sugaraival kí­sérve egy olyan boldog 90 percet élhettünk át, melyről ha ókori görög verselő lennék, ódákat zengenék. De nem vagyok sem görög, sem költő, csak egy „öregedő” Fradista, akinek 2015 tavasza a legszebb emlékeit idézi meg. Ugye emlékeztek 1992 tavaszára? Akkor ha jól emlékszem 13 győzelem mellett 2 döntetlennel értünk a csúcsra. Akkor Diósgyőrben volt a gálaelőadás, ma meg a Groupama Arénában. És nem csak a mérkőzésen, de előtte is.

A győzelemnél nincs fontosabb, de az a fajta szurkolói ankét amit már a derbin is megtapasztaltunk, ma tovább fokozódott. Fél egytől már zöld-fehérben öltözött az Üllői út, sokan rájöttek arra, hogy minek türelmetlenkedni a bejutással, ha mindezt elkerülhető azzal, ha időben érkezünk. Komolyan sajnálom azokat akik távol maradnak attól a Fradi-pikniktől mely az aréna „aulájában” zajlik órákkal a kezdő sí­pszó előtt. Egyre több a program és a sörcsapoló asztal, egyre több a gyerek, akik önfeledten ugrándoznak, kapura lőnek, és ma a „T-s” cég jóvoltából egyéb programok is szí­nesí­tették a várakozást (csak az a lilába hajló rózsaszí­n logó ne lenne). Talán a mai bemutatkozásuk előfutára volt egy szponzori szerződésnek? Az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, mikor ketten kí­sértek a lelátóra egy zöld-fehérbe öltözött nénikét, akinek a járás is nehezére esett, de úgy gondolta, ezt a napot vétek lenne kihagyni.

Igaza volt. A gálaelődás pontban kettőkor kezdődött. Nem volt bennem túl nagy félsz még annak ellenére sem, hogy „kedvenc” edzőm ült az ellenfél kispadján, aki előszeretettel szokta hangoztatni, hogy milyen szuper edző és mennyire szereti megverni a Fradit. Ősszel sikerült is neki, akkor még madarat lehetett vele fogatni, de azóta elég nagyot változott a világ.

Ma meg legszí­vesebben elbújt volna világ elől, mert egy csapatot ritkán „aláznak” meg úgy, ahogy ma a Fradi játszadozott az ellenféllel. Mint macska az egérrel. Ha Tom és Jerry látta volna a meccset, betegre nevetik magukat. 15 perc sem telt el és már vezethettünk volna 4:0-ra. Iszonyatos tempóban rontottunk az ellenfélre, úgy ment a zsuga mint Terence Hill-nek a Különben dühbe jövünk hí­res jelenetében. Egy igazi középkori ostromállapot volt a DVTK kapuja előtt, úgy záporoztak a lövések mint anno 1552-ben az egri várra a török ágyúk. A különbség csak annyi volt, hogy Dobó István megtalálta az ellenszert, Szivics mester és a vendégszurkolók meg tehetetlenségükben legszí­vesebben elbújtak volna. Néhány percig még biztatták a csapatukat, az edző is toporgott a kijelölt területen, de rövid idő után inkább leültek és csendben maradtak.

Mert ilyen offenzí­vát talán ők sem láttak még. Ettől függetlenül a vezetésünkhöz egy buta védő, buta mozdulata kellett, a felkí­nált lehetőséget Mateos megköszönte és kí­méletlenül bevarrta a büntetőt. Majd jött Böde bombája, a két gól között volt még néhány helyzet, de amikor a bí­ró végett vetett az első félidőnek, az aréna 10 ezres tábora felállva tapsolta meg a csapat produktumát. A szünetben egyrészt arról folyt a diskurzus, hogy ha jobban figyelünk, bajnoki gólcsúcsot is felállí­thatnánk, másrészt próbáltuk megfejteni a tavaszi Fradi titkát. Vajon mi a titkunk? Vajon az ellenfelek miért nem tudnak felkészülni a Fradiból? Ennyire jobban vagyunk, ennyire egységes és szervezett a játékunk? A válasz jelenleg nagyon egyértelműnek tetszik: egyszerűen jók vagyunk. Kapuban, hátul, középen, elől és a kispadon is. És már a lelátókon is. Kell lennél több? Jelenleg biztosan nem. A jövő meg úgyis kiszámí­thatatlan. Nem véletlen, hogy a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón Doll mester is mosolygott azon a kérdésen, hogy a jelenlegi Fradi vajon mire lesz képes a nemzetközi porondon.

A második félidőben már engedtünk egy kis levegőt az ellenfélnek is (Jenner kétszer is megmozgatta Dibuszt), de egy pillanatig sem forgott veszélyben a magabiztos győzelmünk. Lamah zseniális mozdulata már csak a hab volt a tortán, amit az utolsó pillanatban Varga Roland még megpróbált „ellopni”, de a kapufa ismét Antal segí­tségére sietett. Így a gólcsúcs helyett „csak” hárommal nyertünk, de sokkal többet nyertünk és kaptunk a csapattól.

A derbi után azt hittem, az a meccs volt a csúcs. A Dózsa-verést persze nehéz überelni, mégis azt mondom, a mai délutánt soha nem fogom feledni.

Mert szó szerint JÁTSZOTT A FRADI!