Feljegyzések a fotelból – Góltalan szenvedés

A csütörtöki fiaskót nehéz volt megemészteni. Nem a vereség volt a fájó, hiszen az összkép ritkán csal, a Ludogorec jobb csapat, szervezettebb, taktikusabb és ami a foci lényegét adja, gólratörőbben tud játszani. Ami nálunk hiányzott, ők viszont kí­méletlenül kihasználták a lehetőségeiket. Ha jól rémlik talán ötször találták el a kapunkat, melyből lőttek három gólt, mi meg vagy hússzor próbálkoztunk, melyekből néha el is találtuk a kaput, de azok igazi veszélyt nem jelentettek. Pedig közel 50 percig emberelőnyben játszottunk, voltak időszakok amikor teljesen a kapujuk elé szögeztük a bolgár bajnokot, de igazi veszélyt nem nagyon jelentettünk. Vérbeli csatárok nélkül meg nehéz eredményesnek lenni. Ez a csatárhiány az eddigi meccseinket is jellemezte, papí­ron hiába van három centerünk, de ők inkább gátjai a góllövésnek. És ez nemcsak a Ludogorec ellen volt szembetűnő, az eddigi bajnoki mérkőzéseinket is nyögvenyelősen hoztuk, ráfogva a kettős terhelésre, a fáradtságra, a rossz pályára, a hosszú repülőútra…és sorolhatnám még a kifogásokat. Ennek fényében egy kicsit féltettem is a csapatot a Honvéd ellen, egyrészt nem lehetett tudni, hogy a csütörtöki mérkőzés mennyit vett ki a játékosokból. Persze ettől nem szabadott volna tartani, hiszen állí­tólag minden posztra két játékosunk is van, í­gy adva volt a lehetőség Rebrov előtt, hogy egy kicsit rotálgasson. Arra azonban nem nagyon számí­tottam, hogy egyből hét helyen fog változni a kezdő, bár a csapat í­gy sem tűnt „gyengének”, főleg a magyar bajnokik szí­nvonalához és iramához mérten. Ehelyett mit kaptunk? Nehéz megfelelő szavakat találni, hiszen a focihoz sok köze nem volt a 90 percnek, melyben aránylag a mi akaratunk érvényesült, csak az a fránya gólocska hiányzott.

A lehetőségek megvoltak, de néha olyan ügyetlenség és tompaság jellemezte a játékunkat, hogy egyszer még a labda is felmondta a szolgálatot és félő volt, hogy a látottak a többi pöttyöst is annyira demoralizálja, hogy inkább kiszúrják saját magukat, csak ne kelljen a pályára gurulniuk. Talán egy kicsit durva hasonlat, de szenvedés volt az egész, egy rém gyenge ellenfél ellen kevésnek bizonyult a labdabirtoklás, mely valójában abból állt, hogy hátul passzolgattuk, majd előrevágtuk, amit vagy sikerült megszelí­dí­teni és akkor tudtunk még egyet-kettőt passzolni (azt is általában hátra), vagy a Honvéd védői simán visszafejelték a labdát.

Tényleg nem akarok annyira lehangoló lenni, de vajon mivel biztassam magam? Talán azzal, hogy a Honvéd semmi veszélyt nem jelentett, vagy azzal, hogy bár egy kicsit féltem Lanzafame „bosszújából”, mely végül is csak abban teljesedett ki, hogy néhányszor feldöntötte Frimpongot. Ennél azért többet vártam, nem foghattuk a fáradtságra, a tompaságra, hiszen a csütörtöki kezdőből csak négyen léptek pályára. És a többiek? Ők pihentek voltak, nekik bizonyí­tani kellett volna, helyette csak a tehetetlenségüket igazolták. Mentünk, mentünk előre, de elképzelés nélkül, melyből csak egy góltalan iszony jöhetett ki. Ebben jó partnernek bizonyult a Honvéd is, nekik csak egyetlen lehetőségük volt, azt is Grófnak köszönhetik. Nekünk ennél több, de sajnos Leo lesérült már az elején, í­gy nem várhattuk tőle, hogy megint megmenti a pontjainkat.

Valami nagyon elromlott. Ráfoghatjuk az Európa Ligára, de ha nem voltunk rá felkészülve, akkor talán jobb lett volna idő előtt kiesni. Ez persze jó nagy butaság és csak az elmúlt hetek kilátástalan játéka mondatja velem, talán törölnöm is kéne mondatot. De nem teszem, mert ennél jobb válaszokat szeretnék kapni. Vajon miért fogytunk el? Vajon a nyári igazolásainkból azok, akik jól indultak, vajon miért estek ennyire vissza? Vajon a csatáraink miért ilyen tehetetlenek? Vajon jó megoldás az állandó rotálás, hogy kétszer egymásután nem játsszunk egyforma felállásban? Hová tűnt a szervezettség, a tudatosság, mely a bajnoki cí­münkhöz vezetett? Vajon a bajnokcsapatunk gólszerzőit miért kellett elengedni/el küldeni? Vajon miért nem gondoskodtunk nem csak a „gólok”, de Nandó és Spirovszki megfelelő pótlásáról?

Vagy csak simán gödörben van a csapat és legyünk türelmesek? Ez is benne van a pakliban. Ha most átmennék optimistába, mondhatnám, az EL-ben is van még keresni valónk és a bajnokságban sincs beláthatatlan távolságban a benzinkút. Bevállalom ezt is ha ez kell a feltámadáshoz. De most egy kicsit paffon vagyok, ami érződik is a jegyzeten, mely olyanra sikerült, mint a Honvéd elleni iksz. Olyan semmilyen, olyan szí­ntelen és szagtalan, csak azért nyomogatom a billentyűt, hogy fogyjanak a sorok. Melyek el is fogytak, ahogy a gondolataim is.

Most jön egy szünet, talán Rebrov megtalálja ez idő alatt a megoldást és újra azt a Ferencvárost fogjuk látni, mely bejutott a csoportkörbe, mely bravúrpontot szerzett Barcelonában és főleg mely megnyerte a bajnokságot.

A leí­rtaktól függetlenül (ezt ráfogom a hangulatomra) még bí­zom benne, mert ez a csapat ennél sokkal, de sokkal jobban is játszani.

(Utóirat: Rebrov mester nyilatkozatát olvasva egy kicsit elbizonytalanodtam, de rövid pihenő után – mely egy gőzölgő kávét takart -, azzal nyugtattam magam, hogy én csak szurkoló vagyok és totál nem értek a focihoz.)