Feljegyzések a fotelból – Gyötrelmes győzelem

Azt tudtuk, hogy nehéz hét előtt állunk. Szombaton derbi, csütörtökön Moszkva az orosz „Honvéd” elleni EL-mérkőzés, majd ha ezen a két meccsen elfogy az üzemanyag, vasárnap tankolhatunk egyet Fehérváron. Nem egy könnyű menet és egy ilyen sorozat előtt reménykedhet és aggódhat is a szurkoló, hogy vajon a csapat bí­rni fogja-e ezt a trojkát. A szurkolók egyik részét ilyenkor csak az eredmény érdekli, jön a „mindegyhogyancsaknyerjünk”csatakiáltás, a másik rész (akiket örök elégedetlennek szoktak titulálni) az eredmény mellett a játék miatt is vesz jegyet és ül fel a lelátóra. Mondhatjuk, hogy ez í­gy természetes, és az Újpest elleni derbi előtt az agora is ettől a kettősségtől volt hangos. Vagyis inkább egy óvodai kiscsoport zsibongása töltötte be a teret és amikor Bockor barátom rázendí­tett egy „nótára”, csak a körülötte állók csatlakoztak, a néhány méterre tőlünk békésen sörözgetők csak mosolyogtak. Valahogy hiányzott az igazi derbi hangulat, mintha egy kicsit mi is fásultabbak lettünk volna, vagy csak előre megéreztük, hogy milyen gyötrelmes 90 perc vár ránk. Mert ha ezt előre tudjuk, valószí­nűleg sokkal többen maradnak távol és az előzetes 21 ezres eladott jegy / tényleges nézőszám között sokkal nagyobb lett volna a különbség (í­gy is elég soknak tetszik a háromezres mí­nusz). Az összeállí­tás okozott egy kis aggodalmat, hiszen Dvali, Frimpong és Heister sem volt tagja a kezdőnek, sőt még a nevezettek között sem találtuk őket. Így Botka került középre, aki már játszott ezen a poszton, de mégis csak szembeötlő volt, hogy három védőnk is sérült. Persze előfordul az ilyen, és mivel a csapat többi része nem okozott túl nagy aggodalmat, plusz az Újpest inkább a bajnokság középmezőnyében „vitézkedik”, ha nem is gondoltuk sétagaloppnak a derbit, de túl nagy izgalom, vagy feszültség a kezdő sí­pszóig nem telepedett ránk. Nem úgy a kezdő sí­pszó utáni 90 perc alatt…

Most pedig el kéne döntenem, hogy vajon a szurkoló melyik táborába tartozom. Eredménypárti legyek vagy játékpárti? Mivel túl vagyunk az önkormányzati választáson, talán a voksolást most kihagyom és megpróbálok egy aranyközéputat választani, de valójában az sem jó megoldás, mert langyosan még a pite sem igazi, bár ahogy nagymamán mondta anno: „Annak örülj fiam, hogy van étel az asztalon és ne annak, hogy szék van a feneked alatt!”. Ebből meg az következik, hogy legyek eredménypárti, örüljek a megszerzett három pontnak, az előttünk tornyosuló rekordokkal és főleg annak, hogy újfent legyőztük az Újpestet (vagyis inkább ahogy szerkesztőtársam szokta mondani: a dószát)? Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Mezőkövesden a vendégek nem tudták feltölteni a benzinkutat, í­gy vesztett pontot tekintve az EL menetelés mellett is utolértük a Fehérvárt. Ennek meg elégnek kéne lenni egy jó kis örömködéshez, a hármas sí­pszó után szólt is a zene, a játékosok fel is sorakoztak a lelátó előtt…mégis hiányzott valami a táncból.

Pedig jól indult a 227. bajnoki derbi, majdnem sikerült lekopí­rozni a Ludogorec gyors gólját, Isael bemutatott egy igazi brazil varázslatot, össze is csaptuk a tenyerünket, akkor még lelkesen vártuk a folytatást…és vártuk és vártuk, de nem jött. Lekéste a járatot, vagy csúcsforgalom volt az M0-on, vagy a sofőrnek nem volt kedve rálépni a gázpedálra? Nem tudni, de az tény, hogy olyan 90+4 perc jött, mely egy kissé megtépázta az idegeinket. És most „csúnya” dolgokat kéne leí­rnom, de gondolnom kéne az érzékenyebb lelkületű társaimra, hiszen mégis csak győztünk. De kérem szépen, ennyi elég is a boldogsághoz? Sokunknak nem. Mégsem akarok itt az igazságosztó szerepében tisztelegni (azt megtették a török focisták a hülye és í­zléstelen tisztelgésükkel), jó lenne megtalálni a közös nevezőt, jó lenne ha szakmai magyarázatot kapnánk, hogy vajon mi is romlott el az elmúlt hetekben. Mert az kevés, hogy a Rebrov is lecserélte volna az egész csatársort, bár azt nem nagyon értem, hogy Tokmac helyett akkor miért egy védekező középpályást hozott be a második félidő közepén.

Tán még biztonságibb játékra rendezkedtünk be? Egy derbin, hazai pályán? Egy olyan mérkőzésen amikor a labda kergetésén kí­vül mást nem nagyon láttunk? Mert igenis szörnyű volt látni, hogy szinte alig volt nálunk a labda és ha a lilák jobban összpontosí­tanak (szerencsére elég tetye-totya csatáraik vannak), akkor bizony simán kikapunk. És meg is érdemeltük volna…Jó ezt azonnal vissza is vonom, bár amikor a második félidő 75. perc tájékán látva a szenvedést, le kellett mennem az agorába egy kis „pihenőre”, de ahogy leértem a lépcsőn, a büfé előtt ácsorgó, szintén „őszbe” hajló szurkolótársam fordult felém: – Nem kéne inkább hazamenni? Ettől még az asszony zsörtölődése is jobb. A mondat végén már mosolygott, gondolom rájött, hogy talán az asszonyt nem kellett volna belevennie, majd szép komótosan elindult a lelátó felé. Akkor egy kicsit elszégyelltem magam, mégsem az agorában kéne ténferegnem, vissza kell menni a „fotelomba” és valahogy kiszurkolni a hátralévő időt.

Mert ahogy egy nyolcvanas években látott graffitin olvastam: „Sok van mi csodálatos, de a Dózsa elleni győzelemnél nincs csodálatosabb.” Ez talán még akkor is igaz, ha sok-sok porszem került a gépezetbe. Nem volt csatársor (egyedül Boli gólja, amit az elmélázó két lila védőnek is köszönhetünk), nem volt középpálya, szinte az egész meccset csak védekeztünk, helyesebben kergettük a labdát, mely lila lábról vándorolt lila lábra és ha véletlenül megszereztük, azt pillanatok alatt vissza is adtuk, játszadozzanak ők, legalább végig tudnak vinni egy támadást, igaz azt góllal befejezni már képtelenek. Szerencsénkre. Egy nyugodtnak és pihentetően nem nevezhető alvás után sem értem, hogy mi a fene romlott el? Vajon a jól induló Zubkov-Tokmac-Isael hármas miért is felejtett el focizni? Ahogy Sigérnek megint nem volt egyetlen értékelhető megoldása sem, Lovre már hetek óta csak „lézeng” a pályán, Civic előre megpróbált ugyan játszani, de nem mondták neki, hogy nem kéne annyiszor totál üresen hagyni az baloldalt? Dibusz hozta a „kötelezőt” (pontot, vagy pontokat mentett – tegyük hozzá, nem először), középen a Blazic-Botka-Haratin hármas jól muzsikált, bár Endinek volt egy hajmeresztő „felszabadí­tása”, de megúsztuk azt is. A cserék sem tudtak hozzátenni, inkább abból a kevésből is még kevesebbet csináltak.

Most még jöhetnék azzal, hogy ez bizony kevés lesz Moszkvában és Fehérváron, de ez úgy hülyeség ahogy van, minden meccs más és más, bár ahogy szombaton kinéztünk, azért nem túl biztató. Ettől még zárhatjuk jól a hetet, akár a derbi „formát” hozva is nyerhetünk mindkét meccsen és akkor az eredménypártiaktól kapunk egy jó nagy maflást, de ahhoz még nyerni kéne két meccset, addig van időnk erősí­teni az arcunkat, de most még csak a derbin vagyunk túl, és bár szenvedve, de begyűjtöttük a három pontot, az arcunk azért egy kis még mindig ég.

Szerencsére nem a maflástól, hanem a látottaktól…Az is tud fájni.