Feljegyzések a fotelból – Iskolajáték

Nehéz volt megemészteni a keddi BL búcsút. Talán túl nagy volt az elvárás, talán azt hittük, hogy a sorsolás ismeretében tálcán kínálják fel nekünk a csoportkört. Nagyot koppantunk, szívünk, lelkünk fájt is rendesen, pedig tudhattuk volna előre, egy színt felett már nem elég a „megszokás”, a győzelemhez több kell, nem elég a zsúfolásig megtelt aréna, nem elég a magasabb TM érték, úgy kell a pályája lépni, hogy az első perctől kezdve fel akarjuk falni az ellenfelet. A „falást’ a azeri bajnok mutatta be, nekünk meg a szenvedés, számos kihagyott helyzet és a mérkőzés végi csalódás maradt. Persze nincs itt a világ vége, számomra mindig is az EL volt a mérce, úgy gondolom, a mai Ferencvárosnak ott a helye, a BL már más kávéház. Ott csak ajtónyitogató lehetsz, ahol ámulhatsz és bámulhatsz az oda belépőkön, akik le is ülhetnek az asztalhoz, rendelhetnek is egy habos kávét, melyhez még egy ropogós croiassont is adnak. Az ajtót nyitogatni és csak érezni a gőzölgő kávé illatát, nem egy hálás feladat, még akkor sem, ha nem minimálbér a fizetség. De lépjünk is tovább, a kávéház ajtaja bezárult, de egy kisvárosi, hangulatos, teraszos kávézó ajtaja még nyitva áll, oda nem kell ünnepi díszbe öltözni, a pincér sem tolja alád a széket, mégis élvezed, hogy ott lehetsz, mert olyanok vesznek körül akikkel pillanatok alatt tudsz kontaktust teremteni. Ehhez csütörtökön hazai pályán le kell gyűrni az ír csapatot, melyről írhatnánk, hogy szinte kötelező feladat, de maradjunk csak óvatos duhajok, mert az már tényleg „ciki” lenne, ha ebben a párharcban is alul maradnánk. Az óvatosság eddig is jellemző volt rám, minden Fradi meccs előtt a kisördög költözik belém. Ez tegnap este is így volt, azzal a különbséggel, hogy most egy jó nagy adag daccal is párosult.

Úgy éreztem, az nem történhet meg, hogy a keddi fiaskó után az elmúlt évek örök üldözője, a benzinkutak császára is borsót törjön az orrunk alá. Pedig az előzetes hírek arról szóltak, hogy most bizony van esélyük tankolni az Üllői úton még akkor is, ha a valóságban elég komoly hiány van üzemanyagból (tegnap délelőtt meg is tapasztaltam, de ezzel nem vagyok egyedül). Azt még elnéztem, hogy a fehérvári hívők félig extázisban készültek a „bajnokság legnagyobb rangadójára”(sicc buta cica, sicc!), de mikor Kuntics, a 95-s BL szereplésünk hőse – aki anno Fehárvárról (bocsi, Parmalat) érkezett hozzánk – is azt ecsetelte, hogy mivel a Fradit súlyos csalódás érte, a Fehérvár már önbizalommal telve verte ki a magyar szinten kb. NB2-s csapatot, a vendégeknek sanszuk van megtörni az elmúlt évek „átkát”, a szokásos kezdés előtti szorongást a dac váltotta fel. Mert hát rangadó ide vagy oda, a MOL mostanság csak megalázkodni jár az Üllői útra és ezt még akkor is folytatni kell, ha a keddi fiaskó elég mély nyomokat hagyott bennünk.

Azt sem írhatom le, hogy meglátva az összeállítást, egy lelkes taps kíséretében bontok fel egy sört. Csak néztem mint lukinyúl a moziban, „ezt hogyé képzeli Mester?” kérdéssel végződő felkiáltással. Már a kezdőt sem tudtam összerakni, vallatással sem tudtak volna rávenni arra, hogy Pászkát jobbhátvédbe tegyem, mikor a két „örökös” jobbos emberünk (Botka, Wingo) a kispadon csücsül. Biztos voltam egy 3-5-2 felállásban, ahol Civic a harmadik belső védő, Auzqui és Pászka lesz a két „lóti-futi”, Besic és Vécsei szűrőgetik a húslevest, Mercier ízesít, elől meg Ryan közlegény és Traoré erőgép meg lakmározik a szépen megterített vasárnapi asztalon. A terítékből a java részt eltaláltam, de Csercseszov mester húzott egy váratlant és a jobb lábát csak támaszkodásra használó Pászkát vezényelte a jobb oldalra, így tulajdonképpen a felállásunk a szokásosnak mondható 4-2-3-1 lett.

Pászka jobbra állítása a vendégeket is megkavarta, hiszen Lóri a legtöbb esetben úgy ért a labdához, mintha a baloldalon sertepertélne, ezzel mindig arra és úgy fordult, hogy azzal a Fehérvár bal oldala a csodálkozáson kívül mást nem nagyon tudott csinálni. Ha már felemlegettem a kissé zavarodottá váló vendég baloldalt, akkor a magyar válogatott „hőség”, Fiolát is szóba kell hozni, aki (talán egy kicsit illetlen módon), de az egész mérkőzésen mosolyt csalt az arcomra. Hiszen aki éppenséggel arra járt, az eljátszatta Fiolával a ringlispil táncot, hol balról jobbra, hol jobbról balra, miközben a hátvéd minden testrésze vérgőzbe forgott. Pedig megszokhatta volna, hiszen Paintsil óta (annak már 5 éve!) ezt mindegyik szélsőnk eljátszatta vele.

Magáról a 90 percről csak röviden és tömören: egy pillanatra sem kétséges, hogy melyik csapat nyeri meg a találkozót. Ég és Föld, Menny és Pokol, lehet választani a jelzők között, de nyugodtan használhatnánk a Macska-Egér (nem Tom és Jerry, ott fordított játszma folyik) párhuzamot is. Ezzel természetesen nem akarom megsérteni a Fehérvárt (egy kicsit azért igen), de a tegnapi az elmúlt évek leggyengébb alakulata. Eddig is megvertük őket, de olyan nem nagyon fordult elő, hogy egyetlen helyzetecskével hozzák le a vereséget. Tegnap meg ez történt, azt is egy eladott labdának köszönhetik. De hagyjuk is a Fehérvárt, próbálkozzanak csak tovább, de a benzinhiányt azért jó lenne megszüntetni.

A Fradi meg a kissé felforgatva – de remekül összerakva – gálázott egy félidőn át, majd nyugodtan labdázgatott a második 45 percben, de a végén ügyelt arra, hogy méltón le legyen zárva a mérkőzés, mellyel sikerült elhessegetni az aréna fölött kóválygó felhőket. Tegnap este csak nagyítóval, csak örök károgó stílussal lehetne kifogásokat találni. Csudaszép gólokat lőttünk, végig uraltuk a pálya minden zegzugát, hátul sem hibáztunk, a Besic-Vécsei kettős a söprőgetés mellett még fel is lépett a támadásokhoz, Mercier többször is megmutatta, miért is jött „passzkirályként” a Fradihoz, elől meg Traoré és Ryan a gólokon túl is jó néhányszor megszívatta a vendégek védelmét.

Nem könnyű a palettán elhelyezni ezt a rangadónak titulált 90 percet. Akkor nem okozna semmi gondot a feladat ha nincs a keddi vereség, de annak fényében minden másképpen csillog. Ez lenne a realitás, miszerint egy felforgatott Fradinak is csak ujjgyakorlat a Fehérvár kivégzése? Vagy talán az eddig kevesebb szerepet kapó játékosok gondolták úgy, itt az alkalom, mutassuk meg a Mesternek és a szurkolóknak, hogy bennünk is spiritusz, és ne mindig az állandó tutiban gondolkozzunk? Most még nem tudom a választ. Csütörtökön egy kicsivel okosabbak leszünk, majd a visszavágó után már végleg le fog hullani a lepel. Nem a torinói (mert az hamisítvány), hanem a keddi fiaskó fog a verem aljára kerülni mint egy sajnálatosan kihagyott ziccer.

Addig meg örüljünk a „legnagyobb” vetélytárs földbe döngölésének, hiszen a tegnap esti 90 percre szokás mondani: ez bizony iskolajáték volt a javából.