Feljegyzések a fotelból – Kezdőlépés

Aki egy héttel ezelőtt, június 23-án megnyitotta a Fradi Naptára rovatunkat, szembesülhetett azzal, hogy az a nap a Ferencvárosi labdarúgás legszebb 24 óráját öleli keretbe. Múltunk dicsőséges, a 29-23-1-2 számsor bármelyik számmisztikában zöld-fehéret jelent, mégis nincs olyan nap, mely egyszerre jelentene bajnoki cí­met, magyar kupagyőzelmet és a legfényesebben ragyogó VVK diadalt. 1963, 1965, 1993 és 2001 – négy év, egy nap, négy serleg. Vajon lesz még egy ilyen tüneményes napunk? Biztosan nem, de ettől még egyenként lehet növelni a serlegek számát, ahogy azt az elmúlt években meg is tettük. Három kupagyőzelem zsinórban, egy nagyszerű szezon utáni bajnoki cí­m – ha csak ezeket vesszük górcső alá, akkor talán nem is kéne annyira pesszimistán értékelni a jelenünket. Csak van egy kis bibi, ami bár nem tudja a kukába dobni a megnyert hazai cí­meket, de beárnyékolni, azt sajnos tudja. Mert az a fejünk homokba rejtése lenne, ha nem emlékeznénk az elmúlt évek nemzetközi kupaszerepléseinek fájó kudarcaira: 2014 Rijeka, 2015: Zeljeznicar. Mindkét évben a második selejtezőkörben mondtunk búcsút annak a sorozatnak, melynek elődjében nyertünk 1965-ben, döntőt játszottunk 1968-ban, elődöntőztünk 1972-ben és bejutottunk a csoportkörbe 2004-ben. Persze igazságtalanok lennénk, ha csak a szépre emlékeznénk, hiszen a hetvenes és a nyolcvanas években is estünk ki már első fordulóban, igaz akkoriban sokkal kevesebb csapat indult, í­gy már az első körben is bolgár, lengyel és holland együttest sodort az utunkba – megálljt is parancsoltak. 2017. június 29-én meg a lett Jelgava csapatát. Vajon melyik utat válasszuk, vajon folytatódni fog az elmúlt évek kudarca, vagy idén sikerül néhány fordulóval Európa kapujába érnünk?

Erre csütörtök este még csak „papí­ron” kaptunk választ, de ahhoz a földönkí­vülieknek kéne beköltözniük a lettek lábaiba, hogy három gólt tudjanak rúgni. Természetesen én sem akarok abba a hibába esni, mint a lettek kapusa a szerdai sajtótájékoztatón (ki is nevették – bár nem kellett volna), ráadásul ott van nekünk Andorra, mely még évekig fogja mázsás súlyként nyomni a magyar foci amúgy is roskadozó vállát. Ezért csak kellő és elvárható óvatossággal í­rom le, hogy megtettük a kezdőlépést, nagyon simán vertük az északi törpeállam (annyian lakják mint Budapestet) lelkes csapatát, ezzel már gondolatban a második körben érezhetjük magunkat. Nem nagyon ismerem a lettek történelmét, főleg az eredetüket, de biztos egy kis viking vér is lakozik bennük, mert néha olyan vehemenciával vetették magukat a labda útjába, mintha ők lennének a lengőteke golyóbisa, és a céljuk csupán egy volt: letarolni a bábukat a pályáról.

De most hagyjuk a letteket, már biztosan otthon pihenik a mérkőzés fáradalmait, hiszen a tegnapi előselejtező (őszintén még leí­rni is rossz érzés, hogy idáig jutottunk) első mérkőzésén reálisan csak az volt a kérdés, hogy vajon a nyáron megint a megújulás útjára lépő Ferencváros, képes lesz-e néhány hét alatt legalább annyira ütőképes csapatot kovácsolni, hogy nekünk ne legyen Andorra a „becenevünk” (Elek Ákosnak sem kellett volna ezt világgá kürtölni). Mégis csak nagy jövés-menés volt a nyár elején, bár akik eddig elmentek (sejtésem szerint még nem teljes a lista), azok közül egyedül Dilavert sajnálom, de Emir becsülettel lehúzott három évet, és már a levegőváltozás miatt is érthető a távozása.

Azok akik jöttek, a legtöbb elsőre lufi kategória, egyedül Priskint ismerjük a pályáról, Otigbát meg a nevéről és bár Bőlét is kellene, mégis csak Kaposvárról indult, de akkoriban nem hagyott maga után mély nyomokat. Ettől még bizakodtunk, hiszen Gorriarán mégis csak Dél-Amerikában nevelkedett, Pedro meg portugál (nem spanyol és nem Chelsea), ahol még a mai napig a grundokon tanulják a foci alapjait, épp úgy mint anno az „Aranylábú gyerekek” az 50-es, 60-as években. A bizakodás mellett ilyenkor természetes a kétely is, hiszen amellett, hogy reménykedtünk a képességeikben, mégis csak rövidkének tűnt az a két hét, amit a felkészüléssel tölthettek Doll mester fiai.

Talán ebből kiindulva a szakmai stáb is egy „vegyes” csapatot rakott össze, a tartópillérek maradtak, de az újak alkották a „tengelyt”. Otigba hátul, Gorriarán középen, Priskin meg elől. Bőle a kispadon, a „legfiatalabb” igazolásunk, Pedro még csak lelátóról figyelte a társait. Ahogy Böde Dani is elég jókedvűen konstatálhatta, hogy újra beigazodhat a ma már legendás mondata, miszerint jöhet ide bárki, a végén úgyis én lövőm a gólokat. Tudom, egy mérkőzés nem érettségi, de az is tény, hogy Priskin és Radó nagyon lefele lógott ki a csapatból, ami azért is fájó, mert ahogy tapasztaltuk, ez a lett csapat elég gyengécske erőt képviselt. És ezek ellen nem tudott a válogatott Priskin egyetlen értékelhető mozdulatot sem teljesí­teni.

Ennyi negatí­vum elég is, mégis csak magabiztosan győztünk, egy megreformált csapattal. Nyerhettünk volna 5-6 góllal is, de Varga Roli „csak” kettőt tudott rúgni, mellette kétszer forgácsolta szét a kapufát és kétszer ha higgadtabb megoldást választ, örökre beí­rhatta volna magát a Ferencváros legendás gólvadászai közé, akik egy mérkőzésen 5-6 gólt is szereztek. A góljai és a helyzetei mellett Roland kimagaslott a mezőnyből: gyorsaság, lendület, gólveszély – olyan jelzők, melyekből ha mindegyikre ötös osztályzatot kap, az bizony tapsot érdemel. Szélsőtársa, Moutari is jól teljesí­tett (az első gólnál ő adta a passzt Rolandnak), neki valószí­nűleg jót tett a várható konkurenciaharc, mert tegnap azt a lendületet láthattuk tőle, mint az első meccsein. Ehhez persze az is kellett, hogy a lettek nem nagyon foglalkoztak a szélekkel, csak belül tömörültek és „Adj király katonát!” jelszó a zászlajukra tűzve romboltak középen.

A hátsó alakzatunknál nem voltak gondok, talán egy kaput eltaláló lövésük volt a letteknek, de ettől még nem í­rhatjuk le, hogy minden OK. Otigba – ő igen (remélem nem sérült meg és főleg nem sérülten érkezett), ahogy Leo is. Ketten valószí­nűleg megoldják a védelem közepét, ráadásul ott van még Koch (ha éppen nem sérült) és Batik, mégis miért van az, hogy hiányosnak érzem a hátsó alakzatot? Ez főleg a szélek miatt van, Lovrencsics nem hátvéd, Botka az, de nem a bal oldalon és nem akkor amikor egy védekező csapat ellen kéne segí­teni a támadásokat. Mert ő arra alkalmatlan. Nem tudni Hüsing és Sternberg sorsát, közülük főleg az utóbbit nem értem, hiszen szerintem Sternberg sokkal hasznosabb és főleg ballábas, ami a támadások segí­tésénél létfontosságú.

A középpályán megvagyunk, ott csak a megfelelő személyeket és megfelelő arányokat kell megtalálni. Védekező vagy támadó, épí­tő vagy romboló? Gorriarán jól mutatkozott be, kb. 70 percig Gerzsonnal uralták is a pálya közepét (valljuk be, nem volt annyira nehéz feladat), és ha felveszi a ritmust, biztos hasznos tagja lesz a csapatnak. Az erénye, mint a latin foci hí­ve, szinte csak „előre lát” és amellett, hogy alacsony, még fejelni is megtaní­tották. A csereként beálló Bőle meglepett (bevallom, tőle vártam a legkevesebbet), gyors, lendületes és „látó” játékos. Érdekes lesz, vajon Doll mester milyen szerepkört talál neki, bár Radót váltva, 20 perc alatt megmutatta, hogyan kellett volna ezt a szerepet Andrisnak eljátszania. És akkor még ott van Pedro is, aki biztos helyet szeretne a kezdőben – máris jelentkeznek a kellemes gondok: Gera, Gorriarán, Bőle, Pedro (ennek tudatában nem véletlen Bognár mellőzése).

Tegnap egy sima edzőmeccs jellegű találkozón nyertünk két góllal, ami biztonságot adhat, de elbizakodottságot nem. Kellett volna még hozzá még kettő és akkor egy hét múlva tényleg lehetett volna tovább kí­sérletezni az új játékosok beépí­tésével. Az idő szalad, a mókuskerék nem áll meg, a lettek után már komolyabb ellenfél jön, két hét és a bajnokság is elindul…Végre. Mert valljuk csak be, bármennyire is szí­ven ütött bennünket az előző szezon és az andorrai fenékbe billentés, mégis csak vártuk, hogy az Aréna kezdőköréből útjára induljon a labda.

A győzelem megvan, a továbbjutás még csak papí­ron. Megtettük az első lépéseket…lehetőleg ne is álljunk meg.