Feljegyzések a fotelból: Még mindig a második helyen

Féltettem a csapatot. A Videoton elleni „történelmi” vereség után felállni a padlóról, nem könnyű feladat. Óhatatlanul jutott eszembe az őszi Újpest utáni hazai vereség, ahol szintén nem tudtunk megbirkózni a ránk nehezedő mázsás súllyal, mely a Győr ellen is agyonnyomta a csapatot. Ezzel felmentést is lehetne adni, főleg úgy, ha hozzá vesszük azt, hogy egy olyan mérkőzésen kaptunk ki, mely tipikus egygólos találkozó volt, és bár igazi helyzetei a hazaiaknak voltak, de ahogy a Honvéd ellen, itt is „találhattunk” volna egy gólt.

Nem találtunk, helyettünk a győriek vették be Ranilovic kapuját egy olyan támadás után, melyre Prukner László szerint felkészültünk, hiszen hasonló találatot kaptunk a Videoton ellen. Felkészülni azt lehet, ki is lehet elemezni egy ilyen gólt, de ha nincsenek hozzá gyors védők, akkor bizony törvényszerű, hogy egy gyors kontraakciónál lemarad a belső alakzat. Itt kell visszatérnem a féltéshez. Nem csak amiatt féltettem a fiúkat, hogy ki tudnak-e mászni a gödörből, hanem akkor is elkezdett vibrálni körülöttem az izgalom, amikor megláttam az összeállí­tást.

Tudom, hogy csak azzal a játékosállománnyal lehet dolgozni, mely a rendelkezésre áll, de felállni négy statikus belső védővel elég kockázatos dolog. Ehhez a középpályán hibátlanul le kéne zárni a széleket, mely sajnos nem mindig sikerült, hiszen a győri helyzetek mind-mind ilyen szituáció után következtek. Folyamatos játék sem alakulhatott ki, hiszen a győriek a Fradi szinte minden támadási kí­sérletét szabálytalanság árán akadályozták meg. Nem nagyon figyeltem az eddigi mérkőzések ilyen jellegű statisztikáit, de a mostani 36:14-es (ebben is a győriek nyerek) arány jól mutatja azt, hogy ezen a találkozón még akkor sem tudtunk volna veszélyes támadásokat vezetni, ha a támadó alakulat az őszi formáját hozza.

Attól meg sajnos nagyon messze van. A csapat játékában meg ez a legnagyobb talány. Már a Videoton ellen is le akartam í­rni, de akkor még eltekintettem tőle, de most már nem halogathatom tovább. Mintha a Heinz, Schembri, Andrezinho, Miljkovic négyes beleszürkült volna a magyar mezőnybe. Volt már erre példa a múltban is (emlékezzünk csak Pinte Attilára) és belül talán még számoltam is vele, de egyszerűen más magyarázatot nem találok arra, hogy vajon miért is felejtettek el focizni azok, akik ősszel folyamatosan mosolyt és örömet csaltak a Fradi szurkolók arcára. A legnagyobb talány Heinz, aki ősszel olyan dolgokat művelt a pályán, amiért érdemes volt meccsre járni. Tavasszal meg árnyéka önmagának.

Természetesen nem akarom Marek nyakába varrni az egészet, hiszen rajta kí­vül még vannak játszani tudó játékosok a csapatban, de a fociban nem mindig érvényesül a fecske igazsága, hiszen ősszel a zsenialitása hozta meg a nyarat még akkor is, ha már éppen nagykabátban ültünk a lelátón. Két vereség után fel is lehet tenni a költői kérdést: vajon van kiút? Vajon képesek leszünk teljesen kimászni a gödörből, hiszen néhány nap és az év mérkőzése következik a Szentélyben. Még akkor is az lesz, ha az eredménytől függetlenül utána is maradhatunk a második helyen, hiszen annyira „bohém” lett a bajnokság, hogy a bajnokon és a két kiesőn kí­vül bármilyen formáció elképzelhető a folytatásban.

Most is, két vereséggel a hátunk mögött még mindig a másodikok vagyunk. A fotelszurkoló jegyzetének a cí­mében sem pikí­rt utalásként szerepel a helyezésünk. És nem is ösztönzésképpen és nem is megnyugtatásképpen. Egyszerű ténymegállapí­tás, mely lehet ugyan gúnyos, meg is lehet tőle nyugodni, hogy a vereség ellenére nincs veszve még semmi. Csatát vesztettünk, de a háború végén még örülhetünk is. Mert veszthettünk megalázó módon a Videoton ellen, kikaphattunk a Győrtől egygólos mérkőzésen, de ha pénteken nemes bosszút állunk az ősi ellenfélen, visszatérhetnek az őszi álmok.

Az esélyt meg kell adni a csapatnak. Temetni eleve nem szabad, hiszen Fradisták vagyunk és éltünk már át ennél sokkal rosszabb időszakot is. Akkor is bí­ztunk, akkor is reménykedtünk és akkor is úgy éltünk, hogy történjen bármi, a szí­vünk örökké zöld-fehér marad.

– lalolib –