Feljegyzések a fotelból – Megérkeztünk!

Emlékszel 1995 varázslatos őszére? Túl voltunk a rendszerváltáson, a szabadság fuvallata olyan lágyan simogatta az arcunkat, hogy azzal csak az első szerelem lágy érintése vehette fel a „harcot”. Biztosan arra is emlékszel, hogy 25 évvel ezelőtt „égig nőttek az Üllői úti fák”, melyek körbeölelték az egész világot. 25 évvel ezelőtt, szeptember 27-én, az Üllői úton ahol egy gombostűt sem lehetett leejteni, az Ajax mutatta be a labdarúgás művészetét. Blind, a Boer testvérek, Litmanen, Kanu, Overmars…de minek is őket sorolom, amikor a „másik, fényesebb oldalon”, a mai napig legendás „West” mezben a Hajdu – Nyilas, Telek, Kuznyecov, Kecskés – Zavadszky, Lisztes, Simon, Kopunovic, Vincze O. – Kuntic próbálta megállítani a korszak egyik legjobb csapatát. Szeptember 27-én már BL csoportkörösök voltunk, az Üllői úti fák a csillagokat simogatták, már túl voltunk az Anderlecht elleni varázslaton, amit Novák Dezső mesterien összerakott csapata azon a nagyszerű augusztus végi napon teljesített. Akkor még elég volt egy fellépés a 16 csapatos csoportkörhöz, akkor még csak alakulgatott a mai Európa, a volt „szovjetek” mint egy hatalmas menyasszonyi torta hullottak darabjaira, a Balkánon meg még a borzalmas háború sebeit próbálták gyógyítgatni. Ennek már 25 éve. De amikor tegnap a kezdődő éjszakában a holland bíró hármat sípolt, a csillagok újfent beragyogták az égi nővő Üllői úti fákat. Felnéztem az égre, egy mosollyal üzentem apámnak: — igen…igen, újra sikerült, megérkeztünk, kinyílt az ajtó és beléptünk rajta. Ha nem is volt könnyű menet, ha voltak percek amikor „vért izzadtunk”, de ez már történelem, dolgozzák fel a szakértők, nekünk szurkolóknak csak az öröm marad még akkor is, ha nem tudjuk mit a hoz a jövőt meggátolni akaró „koronás bajság”.

A nagy utazás augusztus 19-én kezdődött az Üllői úton. 40 napos „flúgos futam”, legyőztük a svéd, a skót, a horvát bajnokot, majd a célszalagot a norvég bajnok dupla ikszével szakítottuk át. 5 mérkőzés, 3 győzelem, 2 döntetlen. A Celtic és a Dinamo Zagreb még tavaly is túl nagy falatnak számított, de egy év alatt nagyot fordult a világ. Hiába rendelkeztek több pénzzel és sokkal több koefficiens pontokkal, nem számoltak Szerhij Rebrovval, aki nemes egyszerűséggel (annál azért sokkal többel) mattolta őket. A mester kitalálta, megálmodta, megalkotta a jelen Fradiját, mely 450 perces mérkőzésen vívta ki az áhított BL csoportkörbe jutást. Itt nincs értelme „darabolni”, külön-külön is lehet elemezni a mérkőzéseket, de ezek egyben hozták meg a végső sikert.

Varázslatos 450 perc volt, melyből ha nagyon kritikusak vagyunk vonjunk le 70 percet amikor ténylegesen nem az történt a pályán amit Rebrov mester eltervezett, amikor kellett egy kis szerencse (volt mikor az naggyá is nőtt), a zöld-fehér csillagok segítsége, a szurkolók sóhaja is, de a többi 380 percbe bele lehet kötni, de azokat egyből küldjük sóbányába, eddzék ott a pesszimizmusukat. Ez a siker azt is jelentette, hogy magyar csapatként elsőként, négy fordulót menetelve jutottunk a csoportkörbe (a Lokinak ha jól rémlik, 2010 környékén három fordulót kellett teljesítenie). Oda, mely egy inkább az UEFA külön játszóterévé válik, ahová legszívesebben csak az általa „szeretett” csapatok kerülhetnének. A 32-s mezőny kétharmadának egy fűszálat sem kell megmozdítania ahhoz, hogy „kalapos” csapat legyen. Tudom (bár nehéz elfogadni), itt az előző évek eredményei számítanak (és nem csak klubszinten), és természetesen az Abba együttes legendás zeneszáma. Amiből most mi is részesedünk, kapunk egy kis aprót a nagyokhoz képest, de ez nekünk a jövőt is jelentheti.

Talán felvetődik a kedves olvasóban, hogy miért is nem a tegnap esti Molde elleni visszavágóról jegyzetelek, minek nosztalgiázom, miért nem emelem ki azt a kritikus 15 percet amikor majdnem elúszott minden, amiért addig megdolgoztunk? Egyrészt az előbb már említett 450 perc miatt, melynek egyetlen percét sem lehet elvonatkoztatni, kiemelni a többiből. Másrészt, amikor a holland bíró hármat fújt a sípjába, már csak egyetlen egy dolog számított: a csoportkörbe jutás. Őszintén nem érdekel a labdabirtoklás, a futásmennyiség, a jó és rossz passzok aránya, de még a kapura lövések száma sem. Már nem releváns. Elfújta szél, elvitte a cica vagy kisegér, ma az sem érdekelne, ha úgy jutunk tovább, hogy 90 percig a labdához sem érünk.

Hogy mit is hoz a jövő? Ezzel most egyenlőre ne foglalkozzunk. Jó lenne, de most még minden bizonytalan. Mert csudaszép a csoportkör, a plusz koefficiens pontok, a megcsapolt UEFA bankszámla, de az előttünk álló 6 mérkőzésnek még a lebonyolítása is kérdéses. És akkor még nem is említettem azt, ami a szurkolóknak a legfontosabb: az élő adást. Szépek a bazi nagy tévék, de még a laptopok monitorja is, de a lelátók hangulatát semmi sem tudja pótolni. Amikor húszezer szív egyszerre dobban, amikor a húszezer torok vulkanikus ereje olyan erővel süvít végig a pályán, ahogy közel kétezer éve a Vezúv borította be Pompeii csodás római városát.

25 év egy ember életében a fiatalságot, a szabadság utáni vágyat, a felhőtlen jövőt jelenti. Ha az idő múlásaként tekintünk rá, akkor már egy kicsit másként értékeljük. Akkor még „fiatalemberként” (jó-jó, inkább középkorúként) ültem a lelátón. Az idő rugalmas, az idő és az emlékek, amelyek összekötik, ugyanazon érme két oldala. Az egyik oldal 1995-t, a másik 2020-t mutat, de az érme ugyanaz. Középen egy a Fradi címerrel, melyet az UEFA Champions League logója díszit.

Az ajtó nyitva, beléphetünk rajta. 25 év után újra Bajnokok Ligája csoportkör!

Megérkeztünk! Öleljük át a világot, szorítsuk magunkhoz a Fradi zászlót, dúdoljuk a himnuszunkat: Mindörökké Ferencváros!