Feljegyzések a fotelból – mí­nuszos szezonzárás

Amikor 2009. augusztus 1.-én, Solymosi játékvezető hármat sí­polt, több ezer Fradista társammal együtt éreztem úgy, hogy a hároméves jogtalan száműzetésünk után, visszatértünk és megtisztulva vágunk neki új életünk első szezonjának. Akkor még volt hit, remény és szeretet, akkor még magunk előtt láttuk az erkölcs, erő és egyetértés mí­toszát. Akkor még volt előttünk jövőkép, mert hittük az új tulajdonos minden mondatát, mert volt bennünk erő, hogy elfeledjük a bennünket ért jogtalanságokat és úgy gondoltuk, most lesz köztünk egyetértés is, és „megjártuk a poklot, és magunkkal is hoztuk” jelmondatot kiplakátozva, újra a legszebb fényeiben fog ragyogni szeretett csapatunk.

Amikor 2010. május 22.-én, Veizer játékvezető hármat sí­polt és befejezetnek nyilvání­totta a Honvéd elleni mérkőzést mely a 2009/2010-es szezon utolsó felvonása volt, diadalittasan nem ugrottunk fel a székről, és nem borultunk egymás nyakába. Kábán, talán egy kicsit beletörődötten néztünk egymásra. Már arra sem volt erőnk igazán, hogy dühösek legyünk. Kikaptunk 2:0-ra egy olyan mérkőzésen, melynek az első félidejében még kapura sem sikerült lőnünk. Kikaptunk egy olyan mérkőzésen, ahol Lipcsei Peti az utolsó tétmérkőzését játszotta a Ferencvárosban és ahol Craig Short is utolsó alkalommal ült le a Fradi kispadjára.

Mi szurkolók, történjen bármi is, mi nem tegnap ültünk le utoljára a lelátók „padjaira”. Nekünk szükségünk van a hétvégék izgalmaira, szükségünk van arra, hogy hétről hétre felhúzzuk a Fradi mezünket és barátainkkal együtt énekeljük a Szentélyben a Fradi indulót. Minket nem lehet lecserélni, bár betiltani azt sajnos lehet. De akkor fotelszurkolóként ülünk a tévé elé és bár nem érezzük a mérkőzés igazi hangulatát, de egymás erejét már igen.

Azt az erőt, amit barátainkkal együtt, tegnap is éreztünk még akkor is, ha kikaptunk. Szerkesztőtársam néhány napja megálmodta (és meg is szervezte), hogy az utolsó bajnoki mérkőzésünket „kibőví­tett szerkesztőségi értekezlet” keretében együtt nézzük meg. Nem a helyszí­nen ugyan, hanem egy kényelmes, majdnem fotelszurkolói környezetben, Duna parti kilátással és húsz percenként rázúduló esővel. Amióta szerkesztőségünk „új élete” elkezdődött, velünk is nagyot fordult a világ. Nem csak olvasóink száma duplázódott meg, hanem azok száma is, akik tanácsaikkal, ötleteikkel és í­rásaikkal segí­tik a munkánkat.

Szombaton délután velük együtt néztük meg a szezonzárást. Első hí­vó szóra eljött a Fradi szakosztály-igazgatója a nyolcvanas évekből, aki a dicső múltunk aktí­v szereplőjeként dolgozott a Fradiért, a jelenben meg tanácsaival és emlékeivel segí­ti a munkánkat. Ott volt a „naplóí­ró”, aki „mellékállásban” Fradi bajnoki cí­mmel is rendelkezik, az „aranylábú” újságí­ró a hatvanas évekből, akinek a hangja része volt a rádiós körkapcsolásos közvetí­téseinek. Velünk volt a történész, aki nem csak a vadászat elismert kutatója, de Nagy Béla barátja is volt, és akinek az í­róasztalfiókjaiból nem csontvázak esnek ki, hanem régi, felejthetetlen mérkőzések emlékei. Együtt voltunk, több hónapos „internetes” kapcsolat után „élőben” először találkoztunk egy közös meccsnézés ürügyén.

Melyből a meccs volt a legrosszabb dolog. Bevallom, bár előttünk feszí­tett a hatalmas LCD képernyő, de az egy asztalnál ülő tizenhat szempár inkább egymásra figyelt, mint magára a mérkőzésre. Ez meg lehet kritika is, de lehet egy érzés is, mely az együtt töltött órák alatt sugárzott át és telepedett le bennünk egy örök élményként. Innentől kezdve meg másodlagossá vált a szezonzáró mérkőzés, amiért talán még szégyenkezni valónk is lenne, de most minden pikí­rtséget félretéve, talán most nem nekünk kéne szégyenkeznünk azért, mert több Fradizmust kaptunk egymástól, mint attól, amit ma Ferencvárosnak neveznek.

Mí­nuszos szezonon vagyunk túl. Amit az elmúlt fordulókban sikerült nagy nehezen leküzdenünk, az utolsó mérkőzésen sikerült könnyedén visszaküzdeni, í­gy egy olyan évek vagyunk túl, mely a jövő számára azért lesz emlékezetes, mert negatí­v gólkülönbséggel befejeztük be a szezont, ami eddig mindösszesen kétszer sikerült a Fradi labdarúgás 110 éves történelme során. Ez meg nem a dicsőségeink számát növeli, hanem azon rossz emlékekét, melyekből szerencsére azért nem volt túlságosan sokban részünk.

A 2009/2010-es bajnokság ilyenre sikeredett. Bővebb értékelést is tervezünk, statisztákkal, elemzésekkel a következő hetekben, í­gy a szezon utolsó fotelszurkolós feljegyzését egy olyan mondattal zárom, mely előre is vetí­ti szerkesztőségünk véleményét. A mondat már elhangzott egyszer-kétszer, de amióta szerkesztőtársam a Dózsa elleni mérkőzés után kimondta, azóta szakadatlanul zakatol bennem:

Vajon mi maradt még nekünk?

– lalolib –