Feljegyzések a fotelból – Szeretjük a diós süteményt

Réges-rég, amikor még az „Aranylábú gyerekek” (a fiatalabbak kedvéért a 60-as évek eleje-közepe) kergették őrületbe az ellenfeleket, nagymamám olyan zseniális, hajtogatott diós kelt tésztákat sütött a kemencében, hogy arról ódákat lehetett zengeni. Titkos recept volt a diós töltelék, a nagyi mindig csak annyit árult el, hogy kell hozzá egy csipetnyi „cimöt”. Jókat mosolygott közben, mi meg már előre beosztottuk a tepsiben sülő finomságokat, kinek mennyi jut, tudva, hogy mennyei az étel, melyből a tálalás után egyetlen darab sem fog maradni. A réges-rég Fradi történelem is ismer számos diós süteményt, akik ellen mindig kellemes volt pályára lépni, akik ellen többször kiszakadt a gólzsák, szórakoztatva játékost, edzőt és természetesen a közönséget. Mert hát előadás nincs néző nélkül, gól nincs taps és ölelés nélkül, ahogy nagymamám diós buktája sem létezhetett „cimöt” nélkül. Tegnap késő este már ha korlátozott körülmények között is, de végre a „papírmasék” mellé már valódi szurkolók is ülhettek, ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a labdarúgás valódi lényéhez. Bár mi is szerettünk volna ott lenni, de egyrészt nekem egy kissé idegen és főleg túl katonás a rend, ami egy szintig érthető, de továbbra is túlságosan művi. Ehhez jött még a 65+ „kitiltása”, és bár a csipet-csapatunk mindegyik tagja túl van a hatodik ikszen, de a pluszt csak egy társunk haladja meg, aki bár bérletes és jött is volna, de számára zárva maradt a kapu. Így maradt a szolidaritás és a tévé. Ismerve a szurkolók számát, elég sokan gondolhatták úgy, hogy ez a megoldás nagyon erőltetett (fő a biztonság, meg is értem), nem beszélve a szuper időpontról, mely a vidéki szurkolókat eleve maradásra késztette. Pedig jó lett volna újra elfoglalni a helyünket a lelátón, hiszen olyan „sütemény” érkezett az Üllői útra, mely diós, és kedvelt is. Nem csak 1992. június 20-a miatt, az egészen más történet, ráadásul ott Miskolcot és a bajnoki címet „foglaltuk” el, hanem az elmúlt időszakok eredményei miatt. Mintha nagymamám diós buktája került volna az asztalra, melyről már a sütés előtt tudtuk, úgy fog eltűnni a tálcáról, hogy közben folyamatosan mosoly ül az arcunkon.

A tegnap késő esti mérkőzést is beszámítva, az elmúlt 11 hazai mérkőzésből nem csak kilencet nyertünk meg, hanem közben be is rámoltunk 36 gólt, ami simán hozza hármas átlagot. Ami nem egy rossz arány, sőt meg is kockáztatom, ilyen mutatókkal egyetlen más csapat ellen sem rendelkezünk. Talán ez is közrejátszott, hogy egy aprócska kis mosoly húzódott az arcomra amikor hallgattam a diósgyőri edző, „szeretek jó nagyokat mondani Tamás” ecsetelte az esélyeket. Már az szórakoztató volt, amikor szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy „rengetegen fognak elkísérni” (jött is két busz), plusz győzni is jöttek, jó szériában vannak és céljuk a harmadik hely megszerzése.

A mosoly és a jókedv öt perc alatt fagyott le az arcomról, gyors önvizsgálatot is tartottam, majd mikor a fiatal titáncsatár öt méterről nem a kaput, hanem a tábor helyén feszülő molinót találta el, rá két percre meg a volt Fradi játékos sarkazott öt méterről egy merészet, egy kissé bizonytalanná váltam. Mi a fene történik itt? Tán még nem sült meg nagyi diós buktája? Ijedtemben ki is szaladtam a konyhába, de ott sem nagyi (soha nem feledlek el), sem bukta, de hűtő igen, kell egy kis nyugtató kupica. Mire visszaértem, már Isael tolta Boli felé a lasztit, aki egy remek mozdulattal fordult le a védőjéről, lövését a kapus hárította, a kipattanót meg a „feladó” a kapu fölé vágta.

Ez volt a jeladó, innen jött egy olyan 20 perc, mely a diósgyőrieket visszarepítette a valóságba, talán fel is ötlött bennük, hogy itt bizony jó nagy zakó is jöhet, amit egy rövidke gondolkodás után azzal zárhattak le, hogy „no problem” – azt már megszoktuk. Boli még kétszer lőhetett volna gólt, majd Zubkov gyújtotta be a rakétákat a félpályáról, úgy hagyva ott a még szabálytalankodni sem tudó DVTK védőt, mint ahogy Usain Bolt tette az üldözőivel, de a lehetőségek sorra kimaradtak. Nem csak Zubkov „futott” ezekben a percekben, de a labda is, amit az ellenfél csak kergetni tudott, megszerezni már nem. A félidő vége felé mintha egy kis időre betörődtünk volna abba, hogy itt ma talán az üres kaput sem fogjuk eltalálni, 20 perc örömfoci után 20 perc labdázgatás következett, egyedül Rui Pedro magánszámai (egy kicsit túl hisztisre vette a figurát) törték meg az izgalommentes játékot. A pöttyös továbbra is nálunk volt (62-48), a lövések száma (8-4) is a fölényünket jelezte, de mindez gól nélkül, ami olyannak tetszett, mintha a nagyi buktájában nem lett volna dió.

A második félidő elején újra erőre kaptak a diósgyőri legények, helyzetecske nélkül, de akkor még úgy voltam vele, itt bizony nem lesz könnyű dolgunk. Rosszul gondoltam. Jött az 53. perc, egy kapu előtti kavarodás (amit talán szöglet előzött meg, de nem vagyok biztos benne), amit Civic próbált 17-ről egy kapura lövéssel megoldani, melyből végül egy remek gólpassz lett, Boli 7-8 méterről a dermedten álló kapus mellett belsőzött a jobb sarokba. A védők lest integettek, melynek főszereplője a vétkes Ivanovszki volt, aki már akkor átvette a partjelző szerepét amikor még csak lendült Boli lába. Franck is egy pillanatig tétovának is tűnt, azt hitte, hogy a macedón játékos másodállásban partjelzőséget is vállal, de mivel a kezéből hiányzott a zászló, lehetett örülni.

De csak néhány pillanatig, mert a középkezdés után Sigér szerelte határozottan Rui Pedrot, aki a világ összes fájdalmát egyetlen esésben próbálta előadni, de mire rájött, hogy azt a bíró nem nagyon díjazza, már Zubkov terelgette a labdát, majd a 16-os jobb sarka környékéről eleresztette a bal lábát. Bombagól! Ahogy a decemberi diósgyőri mérkőzésen, akkor sokkal messzebbről és középről „szaggatta” szét a hálót. Itt már felvetődött az újabb K.O. lehetősége, szegény vendégszurkolók (Feczkó szerint az ország legnagyobb tábora – sicc!) is temették a vágyaikat, itt bizony nem lesz ma fieszta, a buszsofőr is beült, izzította a gyertyákat, hátha idő előtt kell indulni hazafele, melyre a zöld-fehér hívek örömittasan fel is hívták a figyelmet.

Nem csak a „busz indult”, de az esőistenek is kíváncsiak lettek az aréna zöld gyepére, mely meg is határozta a mérkőzés további részét. Mindkét edző cserélt, Rebrov mester ki is használta az új lehetőséget, az újabb gólok helyett az érkezőket striguláztuk. A végét még lezártuk, Botka csúsztatott egy remek kis gólt, ezzel meglett az elmúlt időszak háromgólos DVTK átlaga. A mérkőzés után Feczkó Tamás még előadta a „Mi lett volna ha…?” kezdetű monológot, utalva a mérkőzés eleji két helyzetükre, elfelejtve a történet folytatását, egy kicsit Philip K. Dick-nek képzelte magát, ő szeretett volna lenni Az ember a Fellegvárban. Nem lett, mert „ha” Kiss Tamás nem a molinót célozza meg, akkor arra Boli kétszer és Zubkov egyszer válaszolt volna, amit még Isael is megtoldott volna eggyel…Végül ha az egyik oldalon hivatkozunk a „ha” szócskára, attól még az éremnek két oldala van. Vagyis három, amit a második félidőben be is termeltünk.

Egy kissé döcögősen indult, de a vége sima lett. Nagyon sima, még akkor is, ha hátul azért voltak problémáink, a lelkes vendégeknek volt három helyzete, de „HA” ezeket be is lövik, arra a mi „HA” szócskánk hattal válaszolt volna. A különbség meg három, a „HA” nélkül végeredmény is három, így teljesen fölösleges a mondókában a diósi álmokat beleszőni.

Ezért is szeretjük annyira a diós süteményt.