A Fradi örök. A Fradi szív örökké dobog, még akkor is, ha az égiek másként döntenek. Még nem tértem teljesen magamhoz a kábulatból. Úgy ültem le a gép elé, hogy sejtelmem sem volt arról, hogy mit is akarok írni. Az első mondatok önkéntelenül jöttek, úgy jártak a billentyűzeten az ujjaim, hogy igazán nem is tudtam, mit írok le. A szívem egy hatalmas, elnyújtott „Hajrá Fradit” dobolt, a lelkem megpróbált az ég felé nézni és megkeresni Varga Zoli örökké gondterhelt arcát és eljuttatni hozzá azt a fantasztikus hangulatot és érzést, amit a mai győzelem okozott a Fradi családnak.
A mérkőzés előtt még voltak olyan gondolataim, hogy ma az esélytelenek nyugalmával ülhetek le a fotelba. Bár ott szerettem volna lenni a Szentélybe, de sajnos közbeszólt az élet, így ismét igazi fotelszurkolóvá váltam. Pedig már nem szeretem ezt az állapotot, és főleg azokat a gondolatokat nem szeretem, melyek a mérkőzés előtt motoszkáltak bennem. Mert egy Fradi, soha, de soha nem léphet az esélytelen nyugalmával a pályára. De nem akartam eltitkolni a bizonytalanságomat, mert az elmúlt hetek eseményei és a mutatott játék után lassan úgy éreztem, valami végérvényesen elveszett.
Sokszor olvastuk és tapasztaltuk már, hogy egy tragédia kell ahhoz, hogy ismét megtaláljuk önmagunkat. Valahogy így voltam vele én is. Amikor az esélytelenség ismeretlen gondolata kerített hatalmába akkor eszembe jutott Varga Zoli. Bár nem a számítógép előtt ültem, de láttam magam előtt azokat a képeket, ahol utolsó útjára kísérik a legendás Fradi játékost. A következő kép már a visszatérő táborral „erősített” Szentély volt, ahogy a több ezer torokból fergetegesen zeng a Fradi induló.
Innentől meg végérvényesen el voltam veszve. Már nem érdekeltek az elmúlt forduló botladozásai, nem érdekeltek azok a kritikák melyeket én is megfogalmaztam. Bár nem lehetettem ott személyesen, de mégis ott voltam. Arra sem emlékszem, hogy néhány hete a keserűség miatt a szekrénybe hajtogatott Fradi sálam mikor került újra a nyakamba, de mikor Tóth Bence bevarrta a debreceni kapu a labdát, már diadalittasan emeltem a magasba.
Visszatértünk! A 2009/2010-es bajnokság már másodszor. Remélem, hogy végérvényesen. Azt nem állítom, hogy amit ma láttunk a Debrecen ellen, az egy hibátlan produkció volt. Örök igazság, hogy a győzelmet soha nem kell magyarázni. Most mégis néhány mondattal megteszem, mert az sem szeretném, hogy ha valaki nem látta a mérkőzést, még esetleg azt gondolja, hogy érdemtelenül nyertünk. Ezért a győzelemért keményen megdolgoztak a fiúk és bár voltak a mérkőzésnek olyan periódusai, amikor a Loki ránk tudta erőltetni a játékát, de ezek csak pislákoló fellángolások voltak.
Végre csapatként dolgoztunk és küzdöttünk. Talán nem ildomos bárkit is kiemelni, de a mérkőzés után szerkesztőtársam rám „parancsolt”, ha nem említem meg Tutoric (vagy Tutorics, esetleg Tutority – jó volna már eldönteni, mert megérdemelné!) tanári játékát, akkor egyszerűen letiltja a jegyzetemet. Megteheti, ahogy én is az övét, bár nem tudja, hogy ettől még vissza tudnám állítani a sajátomat. A tiltással legfeljebb a kedves olvasónak kedvezne, mert nem kéne a zagyvaságaimat olvasni, de ezzel megfosztaná Tutoricsot (én ezt a változatot választottam) is attól, hogy a legfontosabb láncszemnek nevezzem a győzelem kivívásában. Eddig is tetszett a játéka, de tény, amit ma este produkált, azt csak csillagos ötösre lehet értékelni.
De meg kell említeni azokat is, akikről eddig nem éppen hízelgően beszéltek a lelátón: ma Stockley és Doherty is sokat tett a győzelemért, ahogy jó volt látni Dragó visszatérését, Bence fantasztikus gólját. Tutorics mellett még kiemelnék egy játékost: Schembrit. Eddig is bizonyította, hogy igazi profi játékos. Nem sértődött meg az eddigi mellőzésen, felvállalta az NB3-at is, ha kellett. A Loki ellen csak 34 percet játszott, de ahogy beállt, a csapat új lendületet kapott.
Még egy „játékosról” szólni kéne, de már csak legyintünk, ha a bírókról van szó. Most könnyebb helyzetben vagyok, hiszen nyertünk, de mi lett volna nem így alakul? Mert elvette Elding szabályos gólját és nem adott meg egy büntetőt, amikor a debreceni védő összetévesztette a zöld gyepet a tatamival. A mérkőzés utáni visszajátszásoknál még a riporter is elismerte: nem volt les, és Eldinget is szabálytalanul birkózta le a védő.
Győztünk és most csak ez számít. Visszatértünk, mellyel új reményt és hitet kaptunk. Biztos vagyok benne, hogy ma nagyon sok Fradista gondolja úgy, ahogy én: ezt a győzelmet nem csak kivívtuk, de ajánlottuk is egy örökre megpihent léleknek.
Varga Zolinak, szeretettel.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?