Feljegyzések a fotelból – Volt itt minden, csak játékból volt kevés

Még el sem kezdődött a mérkőzés, de már tudtam, hogy a feljegyzésemet a fotelból két dologgal fogom kezdeni. Az egyik egy személyes emlék. Egy olyan emlék, mely örökké belém ivódott, mely örökre meghatározta a Fradi iránti rajongásomat. 1992. június 20. óta, ha Diósgyőrött játszunk, óhatatlanul olyan emlékképek tódulnak elém, amit soha nem lehet feledni. Akinek szerencséje volt ahhoz, hogy 18 éve ott lehetett a bajnoki cí­met eldöntő mérkőzésen, és aki látta és átérezte annak a meccsnek a hangulatát és „végig élte” a lefújás utáni visszautat Budapestig, majd részese lehetett a Szentélyben tartott örömünnepnek, az olyan élménnyel gazdagodott, mely talán soha nem fog megismétlődni.

Azt is tudtam előre, hogy ma egy olyan rekordbeállí­tást ünnepelhetünk mely az 1992. évi élményhez hasonlóan, talán soha nem fog megismétlődni. Sőt, itt a „talán” szót is lehetne száműzni, mert a mai, „eliparosodó” fociban elképzelhetetlen, hogy egy játékos, 646 dí­jmérkőzésen lépjen pályára, kizárólag egyetlen csapat szerelésében. Lipcsei Peti megtette ezt úgy, hogy pályafutása során még külföldön is légióskodott. Tudom, lehetne fanyalogni azon, hogy az utolsó mérkőzéseken csak epizódszerepet kapott,  de ettől a tény, tény marad. 2010. május 15.-én, Lipcsei Péter 646. alkalommal lépett pályára zöld-fehérben, és jövő héten, a Pápa ellen már minden bizonnyal egyedül fogja vezetni a Ferencvárosban legtöbb alkalommal pályára lépők listáját.

Arra azért nem számí­tottam, hogy az előre eltervezett bevezető után nem lesz könnyű értékelni az 1:0-ás győzelemmel végződő mérkőzést. Pedig volt itt minden: Tutorics első Fradi gólja, fél órás emberelőny, Tóth Bence csere utáni kiállí­tása, Dragóner súlyos sérülése, több kihagyhatatlan tűnő Fradi helyzet. Esemény volt bőven, de ez sajnos ritkán párosult értékelhető játékkal. Mondhatnánk, hogy rossz volt a talaj, a végén még az eső is rázendí­tett, de ahogy egy győztes mérkőzés után nem nagyon illik kritikai hangot megütni, í­gy talán az sem ildomos, hogy magyarázatot keressek arra, hogy miért nem tudtunk ismét élni azzal a lehetőséggel, hogy átbillenjen a negatí­v gólarányunk.

Mert ez ismét csak lehetőség maradt, mint a Kecskemét ellen. Akkor 3:0 után állt le a csapat, most 1:0 után nem tudtunk élni a kiállí­tás utáni emberelőnnyel. Mentünk előre, voltak helyzeteink is, de mintha problémák lennének az összpontosí­tással. Biztató jelek pedig most is voltak, hiszen jó volt látni Abdi trükkös megoldásait és nekem nagyon tetszett a második félidőben Schembri játéka, amikor is mélységből indulhatott el. André teljesí­tményén rontanak a kihagyott helyzetek, de az látszik, ha nyáron is marad, értéke lehet az újjáalakuló Fradinak.

Annak a Fradinak, mely egy év után ismét átalakulás előtt áll. Kell egy új edző, kellenek új játékosok, és meg kéne tartani az értékeinket (Kulcsár, Abdi, Schembri, Tutorics, Tóth, Elding), el kéne kezdeni az új stadion épí­tését és új szponzorok jelentkezését is várjuk. Hogy mi fog ezekből megvalósulni még nem tudjuk. Addig van még két mérkőzésünk, amit meg kell nyerni ahhoz, hogy méltón fejezhessük be a szezont, és Lipcsei Péter is méltó körülmények között dönthesse meg azt, ami szinte megdönthetetlen.

Ha már az elején megemlí­tettem az 1992-es „örömódát”, akkor nem hagyhatom szó nélkül a legnagyobb vágyamat sem: jó lenne, ha a szurkolók ismét úgy tudjanak lelkesedni a zöld-fehér cí­merért, mint a régebbi időkben. És nem csak 1992-ben, hanem akkor is, amikor Sárosi György doktor kergette őrületbe az ellenfél hátvédsorát, amikor a hét legnagyobb ünnepe volt Ferencváros mérkőzésre járni.

Lehet itt szépí­teni a jelent, de ezek az ünnepek ma már nem igazi ünnepek. Pedig vágyunk rá, mert tudjuk, hogy ez az érzés, nagyon hiányzik az életünkből. Jó lenne tudni azt, hogy ezt a hiányt azok is átérzik, akik igazán tenni is tudnának annak érdekében, hogy ismét visszatérjen az Üllői útra az öröm, a lelkesedés. Vagy, ahogy a cí­merünkben í­rva vagyon: az erkölcs, az erő és az egyetértés. Bár a remény hal meg utoljára, de nem szeretném, ha patológus kezébe kerülne a Ferencváros. Mert az értékeink továbbra is megvannak. Ha 2010-ben még játszhat egy olyan játékos, aki 646 mérkőzésen viselte a zöld-fehér mezt, akkor a remény meghalhat ugyan, de a Ferencváros soha.

2010. május 15.-én, 1:0-ra nyertünk a Diósgyőr ellen, Lipcsei Péter beállí­totta Sárosi György doktor rekordját, Tóth Bencét úgy állí­tották ki, hogy a pályán sem volt, Dragóner Attilára meg újabb műtét vár (mielőbbi jobbulás Dragó!).

Volt itt minden, csak játékból volt kevés.

– lalolib –