Hetedhat országon keresztül (3.)

dr. Lakat Károly

Több, élményszámba menő túralevél jelent meg a hazai sportsajtóban. Oldalunkon találkozhattak már Tóth Potya István, Furmann Károly, dr. Sárosi György által í­rt beszámolókkal. A következőkben az olimpiai válogatott 1967-es dél-amerikai túrájáról í­rt útinaplóból szemezgetünk. A szerző: dr. Lakat Károly.

Találkozás a „Vulkán” belsőhármassal

Miután még lejátszottunk a csehszlovákok olimpiai  legénységével egy tétmérkőzést, egyelőre búcsút mondtunk Kolumbia fővárosának, mivel már ismét várt bennünket a nyughatatlan gépmadár. Ezúttal is — nem egészen véletlenül — az éjszakai utazás mellett döntött menedzserünk.  Furcsa módon, sohasem kap jegyet nappali, csupán éjszakai járatra! Hja, nem kevesebbről van szó, minthogy ezúton megspórol egy éjszakai szállást, arról nem is beszélve, hogy maga az utazás is lényegesen olcsóbb. Ő persze — teendőire való hivatkozással — nappal utazik…

Negyed óráig még volt némi élénkség, tudni illik annyi idő kellett az amerikai BRANIFF légitársaság „formabontó” egyenruhába kényszerí­tett légikisasszonyainak megcsodálásához.

AKI SOKAT UTAZIK repülőgépen, ez tanúsí­thatja csodálatos érzékük van ezeknek a stewardesseknek az utas zavarásához. Szinte észrevétlenül, lopva figyelik, hogy a fáradtságtól meggyötört utas mikor tud végre elaludni, s már hozzák is az „egyenkaját”,  í­gy céljukat hamar elérik. Az álmos utas nem kí­ván enni, hogy utána éhesen maradva ne tudjon aludni…

Persze vannak kivételek is. Közvetlenül előttem már a harmadik tálat rakta a pincérnővé változott légitündér egy utas elé. (Ismeretes, hogy a BRANIFF-gépeken álladóan öltöznek-vetkőznek a lányok, persze az utas mindebből csak az előzőt láthatja!…

FÉLÁLOMBAN arra lettem figyelmes, hogy az utas keze inkább egy nagy lapáthoz hasonlí­tott. Mars-lakókat szállí­t ez a gép? — ijedeztem. Nem akartam hinni a szememnek, ez legalább egy 54-es számú kéz lehet! A rendkí­vülien kicentizett ülőhely ellenére is vettem magamnak azt a fáradtságot, csak megnézem: vajon, ki ő, és merre van hazája?

Lev Jasin

Igen, ő az, gondolhattam volna, mert ez a kéz egyedülálló a világon: JASINÉ volt, ugyanis a moszkvai Dinamó csapatával utaztunk…

Közben csak beköszöntött aranyos fénysugaraival a hajnal és alattunk valószí­nűtlenül merészen, magasan fekvő ősi város látképe tárult fel: Quito fölött jártunk. Már csupán pár perc lehetett a leszállásig, amikor váratlanul huppanás ijesztgetett bennünket.

Amikor kicsit felocsúdva magunkhoz tértünk, a cingárnövésű „sovány” (Sikora) félénken kérdezte a mellette ülő másik diósgyőrit, Solymosi Pixit:

— mi volt ez? —

Egy világjáró nyugalmával adta meg a választ a „szőke herceg”:

— Édes fiam, a repcsi most bújt át ez Egyenlí­tő alatt!

Pixi barátunk földrajzból is kitűnő formában volt: tényleg az Egyenlí­tőnél jártunk. Bizonyí­ték erre az állam, Ecuador, az Egyenlí­tő spanyol neve. A reggeli napfürdőben fénylő városképből magasan kiemelkedett egy hatalmas méretű, de vonalaiban puritán egyszerűségű ,,emlékmű”, egy óriási krétához hasonló csonka gúla, tetején az Atlassal.  A reggelikor (most már Jasin is csak „duplázik”) képeslapot osztogatnak, rajta közelről leolvasható a felí­rat:

LINEA EQUINOCCIAL — LATITUD O’ O’ O’

Leszállás Quitoban, felszállás Guayaquil felé menet egy modern madárvonulás. A rövid egyórás utazás sűrí­tve adja az élményeket: a fővárosból merészen kapaszkodik egyre feljebb és még feljebb a világhí­rű igazi „magasvasút”, a Duran is húzódó 500 km hosszú vasúti pálya, nem csekély — 3611 m magasságban! Elől húzza, hátul tolja és középen még segí­t egy-egy vasparipa, hogy szinte legyőzve a természet erőit, átsegí­tse az emberi ész és akarat, a vonat utasait a Kordille-ák hatalmas gerincén.

A távolban hatalmas vulkán-belsőhármas tűnik fel: középen a center, nevét ki nem ismeri, a Csimborasszó hósapkájának vége összegubancolódik a felhőkkel. Méltóságával uralkodik még a másik két vulkánkúp felett is, de ezen nincs mit csodálkozni, csaknem 7000 méter magas. Humboldt meg a világ legmagasabb hegyének tartotta és ha azóta rangja fokozatosan devalválódott is, az indiánok még mindig szent hegyüknek tartják.

A jobbösszekötő Cotopaxi földünk legmagasabban fekvő (5896 m) működő mí­g a kissé visszavontan fekvő Sanay, a „legszorgalmasabb” vulkánja: 8—10 percenként kitör. (A természet itt tévedett: igen dinamikusan és gyakran kitörő egységet előretoltan kellene szerepeltetni!)

MOZGÉKONY GÉPMADARUNK — bár eléggé közel merészkedett a hegyekhez — kőzápor nélkül úszta meg az utat. Miután már nem voltunk messze utunk célállomásáig — még pillanatok alatt 3 hónapot varázsolt előre a tájképen: előbb még az örök hó világában jártunk, most meg a völgyek mélyén egész évi tavasz virágzott. De folytathatta volna tovább a zsonglőrködést, miután a nagy magasságok miatt itt Földünknek csaknem minden éghajlati övezete előfordul.

Már a harmadik mérkőzésünk szí­nhelyén, Guayaquilban vagyunk, ott is a múlt század egyik legismertebb kutatója, tudományos feltárója, tudósa, felfedezője egyszemélyben a Humboldtról elnevezett szálló egyik minden kényelemmel berendezett, és — ami a legfontosabb, légkondicionált szobájában. Korabeli étterem, remek í­zű villásreggeli, ami szem-szájnak ingere és „magyaros” felszolgálás. A felszolgáló pincér aprólékosan ügyel arra, hogy a vendégnek mire van szüksége. Kámfor-módra eltűnik, majd amikor úgy gondolja, hogy már nincs rá szükség, csigalassúsággal ismét előcammog.

Találóan jegyezte meg Novák Dezső:

— Ezeknek felszolgálás közben meg lehetne talpalni a cipőjüket! (Ő csak tudja, most végezte el a Vendéglátó ipari technikumot!)

Nagy szó: még a kaját is ott hagyták a fiúk, annyira csábí­tja őket a szálló csodálatos smaragd ékköve, a pálmakerttel, az ezerszí­nű tropikus növényekkel, virágokkal övezett uszoda. Pillanatok alatt tizenhat csapzott Unikum-fej van a ví­zben, csupán Juhos szomorkodik a parton. Ő is szerette volna megmártani magát a hűs hullámokban, de klubtársa, Laczkó Misi nem engedte.

— Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? — kérdezem a népszerű „Bányász Báró”-tól.

— „Karcsi bácsi, olyan csúnya feje van, megsavanyodik tőle a ví­z!” — volt a válasz.

Én lemondva a fürdőzés örömeiről (rossz nyelvek szerint undorom van a ví­ztől) inkább a városnéző sétát választottam.

Lakat Károly

(folytatjuk)