Királyok, hercegek, grófok

(Könyvrészletek)

Tisztelt Olvasó!

A múlt ismerete nélkül elképzelhetetlen a sikeres jövő. Különösen akkor, ha ez a múlt olyan aranyfényű, amilyen a most kezébe vett kiadvány borí­tója. A magyar labdarúgás felemeléséhez ismernünk kell dicsőséges futballtörténelmünket. Ez épp oly fontos, mint hogy reális képet alkossunk hiányosságainkról, visszaesésünk okairól.

Fel kell tárnunk és be kell mutatnunk azokat a hőstetteket, sikereket, legendás cselekedeteket, amelyek némelyike ismeretlen a fiatal, de még az idősebb szurkolók számára is. A múlt történeteinek ápolásával, a nagy személyiségek hű bemutatásával régóta adós szurkolói, rajongói számára a magyar futball.

Van mire büszkének lenni. Magyarország labdarúgásban világelső az olimpiai aranyérmek tekintetében, az 1938-as vb-ezüstérmes együttes, valamint az 1954-ben az Aranycsapat éppen csak lemaradt a legnagyobb cí­m. a világbajnoki arany megnyeréséről. Akkoriban nagy csalódást keltettek a döntőbeli vereségek, a másodikat szinte nemzeti tragédiaként éltük meg. de ma már joggal kérdezhetjük. Zsengellér Gyulára, dr. Sárosi Györgyre, valamint Puskás Ferencre. Bozsik Józsefre és Kocsis Sándorra emlékezve, az LGT slágerét idézve, hogy „hol van már az ezüst nyár”.

A könyv második része a hatvanas-hetvenes évek emlékeit dolgozza fel. A történetek a két olimpiai aranyérem, az Eb-bronzérem vagy az 1966-os hí­res brazilverés, azaz a válogatott sikerei mellett elvezetnek a Vásárvárosok Kupáját megnyerő Ferencváros otthonába is. Albert Flórián, Bene Ferenc, Göröcs János és Mészöly Kálmán alakjának felidézése mellett, az olvasó a korabeli művészvilág és a legendás hatvanas évek atmoszféráját is magába szí­vhatja a BLASZ-bajnokságoktól a Harmónia cigaretták keserédes „füstjéig”.

Könyvünk harmadik része a ki nem használt, nagy lehetőségek generációjáról szól. Nyilasi Tibor, Törőcsik András, Fazekas László, Esterházy Márton, Détári Lajos és társaik technikai tudása, kreativitása, magyarosan elegáns futballja még lázba hozta Európa és a világ futballszurkolóit. ám az igazi sikerekkel adósok maradtak az őket rajongásig szerető magyar szurkolóknak – és talán saját maguknak is.

Az argentí­nai, spanyolországi és mexikói mundiálok magyar válogatottjának megidézése közben talán végre az is kiderül, hogy miért nem tudtunk kijutni közel negyven éve egy Európa-bajnokságra, valamint huszonöt éve egy világbajnokságra sem.

A mai focisták, Gera Zoltán, Dzsudzsák Balázs, Rudolf Gergely, Koman Vladimí­r, Juhász Roland, Szalai Ádám és társaik olyan időszakban öltik magukra a cí­meres mezt, amikor a futball hallatlan népszerűségének köszönhetően a Föld szinte valamennyi országa harcba száll a győzelmekért. A világraszóló sikerekért egyre nagyobb a verseny. A fantasztikus elődök eredményeihez való felzárkózás ezért is egyre nehezebb. De a sok munka, a szorgalom és a futball szeretete mellett talán az ebben a könyvben összegyűjtött emlékek felidézése is segí­t abban, hogy a magyar labdarúgás futballtörténelmünkhöz méltó, új szakasza kezdődjön el. Azon és azért dolgozunk, hogy e kötet folytatását jelentő újabb kiadásban a szerzők a mostani generáció sikereiből í­rhassanak új fejezetet.

dr. Csányi Sándor,
az MLSZ elnöke

Toldi estéje

Az 1910-es csipkés, sallangos női divat szembeállí­tva az 1938. évi egyszerű praktikussal.

A magyar megint sí­rva vigadott. Ha nem futballöltöző, hanem egy kiskocsma lett volna a kulissza, bármelyik Jávor Pál-filmet leforgathatták volna benne. Pedig a magyar válogatott addigi története kiemelkedően legnagyobb sikerét érte el. Világbajnoki ezüstérmet szerzett, csak a cí­mvédő, olimpiai bajnok, s egyébként is nagy mumusnak számí­tó olaszoktól kapott ki – a világbajnoki döntőben. A Mundial sorrendje alapján a földkerekség második legjobbjának számí­tott, többek között a félelmetes brazilokat, spanyolokat, csehszlovákokat és az osztrák válogatott néhány tagjával megerősí­tett németeket is megelőzve. Arról nem a magyar válogatott tehetett, hogy az uruguayiak bojkottálták a tornát, az angolok meg még az egész FIFA-t is.

1938. június 19-ét í­rtunk. A futballvilág a Colombes Stadionra figyelt. A Párizs külvárosába kizarándokolt több mint hatvanezer néző nagy részének fogalma sem volt, mi zajlik a vesztes öltözőjében.

A lelátó alatti „magyar szobában” forrt az indulat. A csata szereplői közül néhányan éppen csak kiléptek a meleg zuhany alól, már fogadták is a hazai lapok kiküldött tudósí­tóinak kérdéseit. Azok, akik részesei voltak a 4:2-es vereségnek, inkább a játék miatti csalódottságuknak adtak hangot. Szabó Tóni, a kapus dohogott: „A régi recept, mi támadunk és ők rúgják a gólokat.” Sas Ferenc, aki egy évvel korábban még Giuseppe Meazza és Silvio Piola oldalán remekelt a Nyugat-Európa csapatát legyőző Közép-Európa-válogatottban, a fejét fogva búslakodott: „Úgy látszik, hogy a balszerencse-sorozat nem akar megszakadni. Sose fogjuk ezeket megverni.” A döntőig vezető úton minden mérkőzésen gólt szerző Zsengellér Gyula, vagyis Ábel amiatt kesergett, hogy a csapat 17 perc alatt kétszer is hátrányba került: „Az olaszok váratlanul sokkal jobbak voltak. Mi az elején nem bí­rtuk idegekkel.”

A máskor szavát alig hallató Szalay Antalt, akit társai Pontyszemnek becéztek, hamar lehurrogták. Szegény azt találta mondani, hogy „olyan hamar kaptuk az első gólt, hogy mire feleszméltünk, már késő volt.” A mindig úriember módjára viselkedő Titkos Pál odafordult hozzá: „De hát két perccel később kiegyenlí­tettem Colaussi gólját!” Aztán a Titschka néven anyakönyvezett balszélső már az újságí­róknak mondta tollba: „Megérdemelték az olaszok, de azért nekünk balszerencsénk is volt. Abból az akcióból kaptuk a negyediket, amelyből nekünk kellett volna rúgnunk az egyenlí­tő gólt!”

Sárosi doktor, a csapatkapitány mint jó ügyvéd, megfontolta a szavait, aztán csak azt mondta, amibe nem lehet belekötni: „Jobbak voltak az olaszok.” Mindez az esszenciája volt annak, amit Guriga, azaz Vincze Jenő szavakba formált: „Hiába, jobb volt az olasz csapat. A két szélsőjük szenzációsan gyors.” Csatlakozott hozzá Drumi, azaz Polgár Gyula és a másik szélsőhátvéd, Bí­ró Sándor is. Érdemes a több mint hetvenéves mondatokat felidézve külön is figyelni a tartalék Balogh „Bonzó” István lakonikus véleményére : „ Reális olasz győzelem.” Ma már ugyanis tudjuk, nem volt annyira bátor, hogy kimondj a, valójában mire is gondol…

…Nem érzem szégyellni valónak, ha bevallom: neves történészek segí­tségét kértem abban a kérdésben, hogy vajon meghatározható-e évre, hónapra, napra, percre pontosan egy korszak kezdetei.

Már a kérdésfelvetésen is mosolyogtak.

Magamban, mélyen legbelül, persze tudtam én is, hogy történelmileg ez nem rögzí­thető kategória (hiszen vajon mikor kezdődött napra pontosan Bizánc fénykora, a szocializmus, Picasso kék korszaka vagy az amerikai aranyásók időszaka A történelem hivatásos kutatói (mondják maguk a történészek, önmagukról) jobb hí­ján majdhogynem közmegegyezéssel kijelölnek egy dátumot, s attól kezdve azt tekintik az adott korszak kezdetének.

Ebben a „műfajban” sincs mit tenni, nincs az az intézkedés, nincs az a csapat, nincs az az edző, nincs az a meccs, nincs az a gól, amely pontosan kijelölné, hogy mikor kezdődött az a korszak, amelynek a végét ezzel szemben napra pontosan tudjuk: 1974. május 29.

Ezen a napon Székesfehérvárott, egy Magyarország-Jugoszlávia válogatott mérkőzésen lépett le a szí­nről az a futballista, akinek személye minden tekintetben, alapvetően meghatározta az Aranycsapat szétesése utáni időszakot.

Ezt a kiválóságot Albert Flóriánnak hí­vják.

Azt hiszem, a vele/velük történtek ismeretében ma már a tévedés legcsekélyebb veszélye nélkül nevezhetjük a Császárság korának ezeket az éveket, főszereplőit pedig (a könyv cí­méhez igazodva) a magyar labdarúgás hercegeinek.

A „királyok” közé ugyanis soha nem emelkedhettek.

Még akkor sem, ha a vezérük egy valódi Császár volt.

Az élet furcsaságainak egyike, hogy az az ember, akiről egyszer, valamikor később majd egy korszakot elneveznek, miközben magát a korszakot í­rja, halvány fogalma sincs arról, hogy ő most éppen korszakot teremt.

Minden utólag, jóval később, a „visszajátszásban” válik igazán érthetővé és hitelessé.

A jelen érvényességére a múlt történései ütik rá a pecsétet.

De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre még azt kell (kell?) eldönteni, hogy mikortól eredeztetjük a magyar labdarúgás ezüstkorát, mikor lettek futballhercegekké azok, akik egy Császár alatt szolgáltak?

Ha elfogadjuk, hogy ez volt a Császárság kora, akkor két dátum lehetséges.

Vagy Albert Flórián első NB l-es mérkőzésének időpontja (1958. november2., Népstadion, Ferencváros-Diósgyőr 3:1), vagy az első válogatott mérkőzése, amelyre 1959. június 28-án Svédország ellen került sor (3:2) szintén a Népstadionban.

Az 1958-as svédországi világbajnokság egy új korszak (sajnos sikertelen) nyitánya volt. Tichy Lajoson nem múlott semmi. A válogatott hét vb-góljából négyet szerzett.

A kettő között alig hét hónap a különbség (ahogy mondani szokták, nem szignifikáns), í­gy a lényeget tekintve elhanyagolható, a Tisztelt Olvasó tetszése szerint dönthet, hogy melyik startkőről veti bele magát abba a futballóceánba, amelynek hullámain a magyar válogatott képzeletbeli hadihajója még mindig a flotta élenjárói között szeli a vizeket.
…

…„Olyan kvalitású labdarúgókkal, mint Nyilasi, Müller, Fazekas, Törőcsik, Kiss, Várady, vb-aranyérmet lehet nyerni. Ne feledjük, ez a hatos egy időben játszott, ám igazából esélye sem volt arra, hogy világbajnoki döntőben szerepelhessen.”

Izsó Ignác, a Vasas ötszörös válogatott, 1977-ben bajnok, 1981-ben kupagyőztes futballistája hangoztatja rendszeresen, ha a régi idők jönnek szóba: a hetvenes évek második felének angyalföldi együttese legalább olyan képességű garnitúra volt, mint a piros-kékek 1966-ban veretlenül bajnoki cí­met nyert, legendás csapata. A labdarúgással azóta sem szakí­tó, máig meccsre járó jogász center úgy véli: Mészöly, Ihász és Farkas vitathatatlanul „győzne” ugyan a két korosztály képzeletbeli versenyében, de a többi posztot tekintve már legalábbis tűnődni kell: ki a jobb? – A „hetvenesek” közül Mészáros konkurál Vargával, Török Bakossal, Komjáti Berendyvel, Müller Mathesszel, Zombori Fisterrel, Kovács Molnárral, Gass Puskás doktorral, Várady Korsóssal – mondja a polgári foglalkozása szerint védő, egyébként meg csatár (függetlenül attól, hogy Berendy Pált például Santiago Bernabeu klubelnök – Puskás Ferenc tolmácsolásával – arról győzködte 1958-ban: ha „kinn” marad, azonnal szerződteti a Real Madrid), és ezt azért érdemes felidézni, mert a polémia nagyon is jellemző arra, hogy az ember sokszor nem tudja hova tenni az Albert-korszakot követő évtized magyar labdarúgását.

Tényleg kiemelkedő kvalitású futballisták sora lépett szí­nre – mint az addigi dekádokban rendesen -, ám az eredmények elmaradtak a képességektől, még akkor is, ha 1978-tól három, egymást követő világbajnokságon részt vehetett a válogatott, ráadásul az Újpest 1974-ben BEK-elődöntőt, az FTC 1975-ben KEK-, a Videoton 1985-ben UEFA Kupa-döntőt játszott. A hatvanas években egy magyar-brazil, magyar-olasz vagy magyar-nyugatnémet mérkőzés még – rendezzék azt bárhol – háromesélyes lett volna, a hetvenesekben azonban ez már nem í­gy volt, noha 1971-ben 0-0-t sikerült elérni a riói Maracaná-ban (és a brazil sajtó egyöntetűen Félix kapust nevezte meg a mezőny legjobbjának). A hatvanas esztendőkben azon búsult Magyarország, hogy csupán – tetszik érteni: csupán… – a legjobb nyolc közé sikerült bejutni a chilei, majd az angliai vb-n, ám a Garaba Imrével, a középpályás Kocsis Lajossal, Nyilasi Tiborral, Müller Sándorral, Ebedli Zoltánnal, Tóth Andrással, Détári Lajossal, a csatár Törőcsik Andrással, Kiss Lászlóval, Várady Bélával vagy a már a hatvanas években befutott, de a hetvenesekre kiteljesedő, 92-szeres válogatott Fazekas Lászlóval. (És milyen kiváló labdarúgók sokasága tartozott a derékhadhoz is!) Ám, amí­g az Albert-féle generáció a képességeinek minimum hetvenöt százalékát kihozta magából, addig az utána következő korosztály tagjainak többsége a negyven százalék körül járt. Kovács, Kocsis, Nyilasi, Müller, Fazekas, Törőcsik, Kiss vagy Détári egyenesen világklasszissá válhatott volna -de nem lett az-, sőt, megkockáztatható: olyan kvalitású labdarúgókkal, mint Nyilasi, Müller, Fazekas, Törőcsik, Kiss, Várady, vb-aranyérmet lehet nyerni. Ne feledjük, ez a hatos egy időben játszott, ám igazából esélye sem volt arra, hogy világbajnoki döntőben szerepelhessen.

A szomorkás kettősség nem – vagy nem elsősorban – rajtuk múlt: a magyar futball ellentmondásossága tükröződött ebben. Minálunk nem volt profizmus, ennek megfelelően a magyar labdarúgás csak addig állta a versenyt, amí­g Európában széles körben nem nyert teret a profi futball. Klubszinten már az ötvenes-hatvanas években is a leggazdagabbak vitték a prí­met a kontinensen – szinte utánozhatatlan, öt egymást követő BEK-diadalt felmutató fénykorában a Real Madrid ugyanúgy épült fel, mint napjaink „királyi gárdája”…

Szerzők: Dénes Tamás, Hegyi Iván, Lakat T. Károly