Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 19.
Egy dollármilliókat érő térdben minden tropára megy…
Már önmagában az a tény, hogy Dániába kell utazni válogatott mérkőzést játszani 1969 júniusának közepén a magyar válogatott számára nem jelentett többet egy kínlódós, nyüglődős, „ha már kötelező, menjünk, de legyünk gyorsan túl az egészen” jellegű kötelezettségnél, hiszen Dánia válogatottja akkoriban még nem volt tagja az európai futball királyi elitjének.
1955 és 1969 között a magyar és a dán nemzeti tizenegy ötször találkozott egymással: öt magyar győzelem (6:0, 6:0, 3:1, 6:0, 2:0) 23:1-es gólarány!
Lehet (kell?) ehhez bármit hozzátenni?
De most újra Koppenhágába kell utazni (a mexikói világbajnokságra Csehszlovákián, írországon és Dánián keresztül vezet az út), ám annyi baj legyen, a dán főváros nincs a világ végén. Kimegyünk, jól elverjük őket, aztán már lehet is a bajnokságra, meg a csehek elleni prágai mérkőzésre összpontosítani.
Senki nem gondolta volna, hogy az a dániai út, mint a magyar futball egyik nagy tragédiájának a helyszíne marad majd meg az emlékezetekben.
Az, hogy kikapunk 3:2-re mellbevágó és drámai ugyan, de mégis kezelhető, hiszen a további találkozókon még bőven lehet szerezni annyi pontot, amely elég a mexikói repülőjegyhez. Ráadásul egy Csehszlovákia és egy írország elleni győzelmen már túl is vagyunk. A csehszlovákokat a Népstadionban 13 esztendő után először sikerül legyőzni (2:0, a második gólt a 90. percben Albert fejeli, felugrás nélkül, talpról Vencel hálójába), Dublinban is nyerünk (2:1), minden jel arra mutat tehát, hogy a koppenhágai út nem lesz több egy kellemes városlátogatásnál.
A mérkőzés magyar szempontból nem indul túl jól, hiszen bizonyos (az 1964-es EB-bronzmeccsen is játszó) Ole Sörensen a 4. percben vezetést szerez a hazaiaknak. Akkori erőnkre jellemző, hogy ezt a hátrányt Bene már a 6. percben döntetlenné módosítja, s innentől kezdve mindenki (a dánok is) azt várja: mikor indul be a szokásos magyar henger, hogy 4:1 vagy 5:1 lesz-e a találkozó végeredménye.
Egy másik, akkor még „névtelen” (ám néhány héttel később Netzerék közé, az Európa elitjéhez tartozó Mönchengladbachba szerződő) dán, Le Fevre azonban nem így gondolja. A 37. percben betalál Szentmihályi hálójába, azaz: kezdhetünk mindent elölről.
Aztán két perccel a dánok újabb vezető gólja után elsötétül a világ.
Beüt a dráma, amely olyan jelentős erővel bír Albert Flórián életében (s hat ki természetesen egyben a teljes magyar futball közeljövőjére is), mint az Aranylabdán kívül semmi más, ami vele valaha futballpályán történt.
Azonnal a kapott gólt követő középkezdés után Flóri egy előrevágott labdára rajtol rá tőle korábban talán soha sem látott iramban és vehemenciával. Az a kérdés csupán, hogy ő, vagy a kapujából pánikrohamtól vezérelve kiinduló dán kapus, Engedahl éri-e el előbb a labdát?
A labda jár a legjobban, vele egyik játékos sem találkozik. Engedahl viszont a maga közel száz kilójával úgy zuhan rá Flóri kinyújtott lábára, mintha egy mázsás vastömböt ejtenénk rá egy kiló vajra.
Az élet sajátos fintora: ott és akkor (legalábbis a lelátóról) nem tűnik drámainak az eset, hiszen a Képes Sport kiküldött tudósítója a mérkőzés utáni írásában ennyit jegyez meg csupán: „Albert egy előrevágott labdára rajtolt, összeütközött a dán kapuvédővel, Engedahllal és a földön maradt… Tőle 8-10 méternyire Dunai II. bicegett fájdalmas arccal. Cserék következtek…”
Hetilap lévén a K. S.-nak volt lehetősége a „finomításra”, hiszen néhány oldallal beljebb a lapban már szerepel egy fájdalmas arcú Albertet ábrázoló fotó, amelyen közvetlenül a nagy karambol után ápolják, s az ottani a szöveg is sejtet valamit: „Albert Flóriánt a mérkőzés után tüzetesen megvizsgálták és megállapítást nyert, hogy sérülése nem tartozik a könnyű esetek közé. A térdén sérült meg – s anélkül, hogy egy újabb vizsgálatnak elébe mennénk – elképzelhető, hogy hetekig nem számíthatnak rá!”.
Nos, mint azt ma már tudjuk: ez a „hetekig” egészen pontosan 10 hónap és 11 nap múlva következett be, hiszen az 1969. június 15-én történt sérülése után Flóri a legközelebb 1970. április 26-án a Népstadionban, a Salgótarján elleni bajnoki mérkőzésen lép legközelebb pályára.
A válogatott felől közelítve még tragikusabb a helyzet(e), hiszen a legjobbak közé két hónap híján két esztendő múlva, 1971. április 4-én kap meghívást, attól az időközben szövetségi kapitánnyá lett Hoffer Józseftől, aki (mint arról már a korábbi fejezetekben történt utalás) már az ifi-válogatottban is az edzője volt, az MTI-nél pedig a közvetlen munkahelyi főnöke.
A dán „liszteszsák” (Engedahl) 24 NB I-es mérkőzést, 4 BEK-találkozót, egy kanadai túrát, és 12 válogatott-béli szereplést vett el Albert Flórián pályafutásából azzal az egyetlen lehetetlen „kivetődésével”.
„Minden rosszban van valami jó” szokták mondani (ami egyébként közel sem mindig igaz), így aztán amennyiben a „valami jó” oldaláról közelítek a történtek felé, akkor fogalmazhatok úgy is: Flóri a sérülése miatt „megússza” a Fradi 1969 őszén bemutatott „kínszenvedését”, amikor a két egymás után megnyert bajnoki aranyérem után a csapat kénytelen beérni egy bronzzal, s a bajnoki idényzárón úgy kap ki a Bp. Honvédtól 5:2-re, hogy 1 500 (…) néző van csak a Népstadion lelátóin, no meg kimarad minden idők egyik legnagyobb magyar válogatott kudarcából, a marseille-i, csehszlovákok elleni 1:4-ből is.
(fotó: Labdarúgás)
Nem tudni, persze, hogy a Fradi hol végez a bajnokságban, ha Albert egészséges és játszani tud, miként az sem bizonyosodik már be soha, hogy az az elátkozott prágai 3:3 vajon vele a csatársorban is döntetlenre végződik-e, illetve ha úgy is végződik, akkor Marseille-ben mire megyünk a csehekkel a „ki-ki alapon” lejátszott pótselejtezőn.
Megpróbálok a realitás talaján maradni, ezért azt mondom: az 1969-es Fradi az akkori Újpestet még Alberttel sem előzte volna meg a bajnokságban (Varga és Albert nélkül viszont még az a bizonyos bronz sem volt akkora tragédia, mint amekkorának visszagondolva a fradisták érzik), a válogatottnak viszont vele a csatársor tengelyében garantáltan nagyobb lett volna az ütőereje és mindenekelőtt az esélye a VB-re való jutásra, mint amekkora volt – nélküle.
De visszatérve még a Koppenhágában történtekhez: annak a bizonyos sérülésnek volt egy olyan pályán kívüli előzménye, amely mind a mai napig szájról szájra jár a futballpályákon, legalábbis a minimum ötvenen felül járók körében.
A dánok elleni selejtezőt megelőzően Borbély Pál, a Népsport akkori labdarúgó rovatának nagy tudású és nagytekintélyű szerkesztője írt egy elemző cikket a sportlapban, amelyben egy hosszabb rész arról szólt, hogy az újabban a középpályára visszahúzódó Albert teljesítménye (mint mindenki, úgy a cikk szerzője is nyilván az 1966-os, brazilok elleni Albert produkcióból indult ki) nem olyan, mint régen! Kényelmesebben, lassabban, kisebb erőket mozgósítva futballozik, sokszor lelassítja a támadásokat, márpedig az igazán korszerű futball nem ezt követeli. Alberttől tudása alapján mindenki többet vár, s egyébként is most már jó lenne, ha egy kicsit „összekapná” magát.
(fotó: Labdarúgás)
Flóri sem tagadja (sohasem tagadta) nagyon „berágott” a cikk olvastán, olyannyira, hogy nem is akart elutazni a világbajnoki selejtezőre! A vezetők aztán meggyőzték, hogy ilyet egy világsztár, egy Aranylabdás játékos nem tehet, így végül elment, s játszott is, ám a történtek ismeretében ma már azt mondom: bárcsak tényleg megsértődött volna…
Az Engedahllal történt összeütközést ugyanis a mindig résen állók, s a krízis helyzetekben olyan szívesen megszólalók azonnal Borbély kontra Albert ellentétté varázsolták, mondván/írván/nyilatkozván, hogy Flóri Dániában túlzottan is bizonyítani akarta: méltatlan kritika érte őt az újságíró részéről; olyan stílusban játszott, ahogyan korábban soha; olyan összecsapásokat is felvállalt, amelyektől addig okosan távol tartotta magát. A kapussal való csattanása pedig csak és kizárólag annak volt köszönhető, hogy megmutassa, ő bizony nem ismert elveszett labdát, ha kell a testi épségét is veszélyezteti a gól, pontosabban a válogatott érdekében.
A látszat mindenképpen az újságíró ellen és a futballista mellett szólt, pedig nem sok ész kell ahhoz, hogy valaki belássa: egy sérülésbe nem lehet senkit sem „belekergetni”. Ha Flóri csak két lépéssel előbb éri el a labdát, mint a dán kapus, vagy Engedahl egy ütemmel később indul ki a kapujából, akkor bizonyítási vágy ide, sértődés oda, a két test nem is találkozik egymással, ezzel szemben egy Albert góllal kiegyenlítünk…
Az mindenestre tanulságos, amit ő maga a történtekről mondott a Képes Sport július 15-i számában, vagyis pontosan egy hónappal a történtek után, amikor bokától csontközépig gipszben fogadta az újságírót, a lap főszerkesztőjét, Kutas Istvánt.
„Gól akartam rúgni. Amikor láttam, hogy a labda át fog szállni a középhátvéd feje fölött, a kapus pedig kint áll a kapu előtt, gyorsan megindultam, hogy megkaparintsam a labdát és egyből kapura lőjek. Csak ezzel törődtem. Mielőtt a labdához értem volna, hirtelen felbukkant előttem egy fekete tömeg. A kapus volt. Másra már nem emlékszem, csak a nagy fájdalomra.”
A cikk millió szempontból érdekes, tanulságos és kivételes (már a szerző személye miatt is, hiszen Kutas a lehető legritkábban készített interjúkat aktív labdarúgókkal, Albert azonban akkoriban rég túl volt már azon a szinten, hogy „egy sérült középcsatár a sok közül ” alapon lehessen kezelni) az elkövetkezendőkben még többször is idézem majd és hivatkozom rá, de mégiscsak jóval a dán meccs után készült…
(fotó: Labdarúgás)
Amikor már biztos volt, hogy az FTC és a válogatott huzamosabb időre elveszítette a maga Császárát!
Az ugyanis a meccs másnapján (már itthon Budapesten) kiderült, hogy itt nem egy megszokott futballistasérülésről, hanem annál sokkal többről van szó.
A Sportkórház specialistái is nagy bajban voltak, hiszen mégiscsak a világ akkori egyik legdrágább jobb lábának sorsa (pontosabban: kezelési módja) felett kellett dönteniük.
Abban a dollárszázezreket érő térdben ugyanis minden elszakadt, ami egy térdben elszakadhat, minden olyan szalag, izom, porc megsérült, amely a magasan kvalifikált labdarúgást egyáltalán lehetővé teszi a művelője számára.
Van doktor, aki a műtét mellett kardoskodik, van, aki szerint a mozdulatlan pihenés, majd az azt követő járógipsz alkalmazása az egyetlen lehetséges és sikerrel kecsegtető módszer.
A „gipszesek” nyernek, ami ugyan jelentősen megnöveli a gyógyulási időt, de a lelke legmélyén azt hiszem még Flóri sem nagyon bánja.
Ezt abból gondolom, hogy apám, akinek azokban a napokban éppen a világ egyik legjobb középcsatára helyett kellett valakit találnia a Fradi támadósorának közepére, többször is említette otthon esténként: „A Flóri sem akarja, hogy operálják…”
Kivonul a gödi nyaralóba pihenni és felejteni, a visszatérés nagyon távolinak látszik.
A Visszatérés (Get Back) 1969-ben nem Albert Flórián, hanem a Beatles nevéhez köthető.
A poptörténelem legsikeresebb csapata az Apple székház tetején adott koncertjén játssza ezt a dalt, dacára annak, hogy a négy liverpooli zseni számára többé már nem volt visszatérés, ez az utolsó nyilvános fellépésük.
Lám, lám, egy másik „liverpooli” zseni ebben speciel legyőzte őket.
Mert Albert Flórián visszatért.
De hol vagyunk még ettől…
Vélemény, hozzászólás?