Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 6.

Feküdt ott mindenki, aki angol…

1960. május 22-én Chilét minden idők legnagyobb földrengése rázta meg. A műszerek 9.5-ös erősségű rengést mértek, amelyet azóta is a legnagyobb katasztrófaként tart számon a vonatkozó szakirodalom.

Túl a chileiek által átélt borzalmakon ezúttal a világ legtávolabbi pontjain sem merülhetett ki a tragédia a puszta, vagy éppen a nagyon is mély sajnálkozás szintjén, hiszen a világ ekkor már nagyon is Chilére figyelt.

A földrengés napjától számí­tva két év és nyolc nap volt hátra a világbajnokság nyitómérkőzéséig, amely Uruguay és Kolumbia válogatottjaira várt a dél-amerikai ország Arica nevű városában.

Miközben a vb-rendezői elképesztő erőfeszí­téseket tettek a helyreállí­tás, az élet normalizálása és újraindí­tása érdekében, nálunk Magyarországon már javában bombasikerrel futott a rádióban „A Szabó család” cí­mű keddenként jelentkező folytatásos rádiójáték. Szabó bácsi szerepében Szabó Ernővel, Szabó nénit Gobbi Hilda, gyerekeiket (Bandit) Benkő Gyula, (Icut) Vörösmarty Lili, (Lacit) Garics János, a szomszédot (Péteri urat) Horváth Tivadar, az enyhén lump ex-rokont (Zsigát) Keleti László alakí­totta, felejthetetlen szí­nvonalon.

Az utcákon még mindennapos látvány volt a szenesember, a jeget nagy tömbökben kí­nálták a vödrökkel, lavórokkal sorban állóknak, a házakat ószeresek járták „Cipőt, ruhát, tollat, rongyot, mindent veszek” kiáltással, a hétvégéken a gangos házak udvarain kintornások játszották, hogy „Nem wurlitzer a verkli…”.

A mozikban a legnagyobb sláger az 1960-ban bemutatott „Fűre lépni szabad” cí­mű Makk Károly rendezte film, amelytől tényleg csak egy parányi gondolati ugrás a magyar futball-válogatott, hiszen Albertéknak nemcsak szabad, de egyben kötelező is fűre lépniük, az elmaradhatatlan barátságos mérkőzéseken túl a világbajnoki selejtezők is a nyakukon vannak.

Hogy mennyivel másabb futballidőket éltünk akkoriban, mint élünk mostanság, arra mi sem jellemzőbb: ezeket a selejtezőket akár egyetlen mondatban is elintézhetjük: az NDK-t oda-vissza verjük (2:0, 3:2), Hollandiában is nyerünk 3:0-ra í­gy az már nem is számit, hogy ellenük a budapesti visszavágón becsúszik egy „csúnya” (3:3) döntetlen.

A magyar válogatott szakvezetői és játékosai 1961 szeptemberében, azaz nyolc (…) hónappal a világbajnokság rajtja előtt már tudják, hogy a futball legnagyobb világjátékának résztvevői lesznek.

Fontos ez, hiszen Baróti Lajosnak közel 250 napja van arra, hogy a legjobb csapatot megtalálja, ráadásul neki aztán nem a „ki a legkevésbé rossz”, hanem a „ki a legjobb a nagyon jók közül” alapon volt szerencséje szelektálni.

Albert a Fradiból és a válogatottból is kihagyhatatlan, ha nem sérült biztos kezdő zöld-fehérben és a nemzeti 11 akkoriban meggypirosnak emlegetett mezében is.

A Ferencváros utoljára az 1948-49-es bajnokságban nyert aranyérmet. Akkor a Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor összeállí­tású csapat végzett elsöprő fölénnyel az élen, azóta két ezüstre (1949-50, 1959-60), és három bronzra (1954, 1955, 1957-58) futja a csapat erejéből, no, de az anno sem volt másként, mint mostanság: a Fradinál csak az arany számí­t ünneplendő eredménynek.

Igazán a válogatott van előtérben, kiváltképp egy túra, amelyre 1961 decemberében kerül sor. Irány Dél-Amerika, ott is a világbajnokság helyszí­ne: Chile. Baróti a Grosics, Szentmihályi, Mátrai, Mészöly, Dalnoki, Sóvári, Sipos, Solymosi, Bundzsák, Bozsik, Göröcs, Farkas, Tichy, Machos, Albert, Kuharszky, Fenyvesi dr. összeállí­tású kerettel vág neki a három mérkőzésből álló útnak. A keret érdekessége, hogy ketten (Grosics és Bozsik) még mindig tartják magukat az 1954-es Aranycsapat tagjai közül, viszont feltűnnek már olyan, később világklasszissá lett fiatalok, mint Mészöly, és Farkas!

A sokszor és sokféleképpen megénekelt három túrameccs (az elsőn 5:1-re kapunk ki Chilétől, majd négy nap múlva 0:0-át játszunk szintén velük, s egy 1:1-es döntetlennel zárunk Montevideóban Uruguay ellen) összeállí­tás változásaiból fehéren feketén kiderül: Baróti nagyjából-egészéből ekkor lel rá a világbajnoki csapatára. Miközben megtalálja a középhátvéd posztjára Mészöly Kálmánt (ő az első meccsen, a drámai  1:5-ön nem játszik, de a 0:0-on már igen, s attól kezdve kihagyhatatlan…), olyan nagyon azért a többiekről sem mond le, hiszen mint az a vb-n kiderül: a Chile elleni mérkőzéseken pályára lépett magyar válogatott nyolc helyen volt azonos azzal a csapattal, amely 2:1-re veri Angliát Rancaguában… Miután Sándor Csikar sérülése miatt nem tarthatott a csapattal, a jobbszélső helyén megfordul Göröcs János  (…) és Farkas János (…) is, de azt mindenki pontosan tudja, hogy a vb-n úgyis Csikaré lesz a 7-es számú mez.

A csodálatos Bozsik Cucunak ez a túra az igaz hattyúdala (az 1:5-nél még kezdő, aztán a további kettőn már csak az utolsó 15 percekre cserélik be), hiszen 1962-ben, az első lehetséges alkalommal, az év első válogatott mérkőzésén (remek góllal) a Népstadionban, el is búcsúzik a magyar futballisták közül eleddig csak általa 101-szer viselt cí­meres meztől.

Flóri a nagy túra mindhárom mérkőzésén játszik, gólt azonban nem szerez, igaz maga a csapat sem képes kettőnél többre a 270 perc alatt.

A megszámlálhatatlanul sok érdekesség mellett a korabeli Képes Sportban egy olyan kuriózumra leltem, amely talán még az eredményeknél, a góloknál, az összeállí­tásoknál is többet mond annak a generációnak, amely már a technikai forradalom idején nőtt fel, s aki ha látni akar, mondjuk egy Cook-szigetek – Nyugat-Szamoa válogatott meccset, akkor megszámlálhatatlan kütyüjeinek egyikén megnyom egy gombot és máris ott van a szamoaiak 16-osán belül.

Ettől némileg eltérő módon az 1:5-ös Chile-Magyarország válogatott mérkőzésről hét darab, levelező lap nagyságú, természetesen fekete-fehér kép érkezett a szerkesztőségbe.

Ez a kor lehetőségeihez képest rendben is van, de az már mindenképpen a mesevilág kategóriájába sorolható, ahogyan ezek a képek megérkeztek az Istvánmezei út 3 alatt működő redakcióhoz.

Nagyí­táshoz klikk a képre! (fotó: Képes Sport)

Jobb sorsra érdemes egykori kollégáink a lapban í­gy mentegetőznek: „És ha valakinek szöget ütött volna a fejében, hogy miért csak most, egy teljes hét késedelemmel hozzuk az első mérkőzés képriportját… Íme, a válasz. Képeink – ebben az agyoncenzúrázott borí­tékban – beutazták a fél világot. A mérkőzés éjszakáján kedvezőtlen légköri viszonyok uralkodtak a Karib-tenger és az Andesek felett. Az UPI santiagói irodája nem továbbí­thatta rádión New Yorkba a felvételeket. Maradt tehát a légiposta. Santiagóból New Yorkba, aztán New Yorkból Londonba, végül Londonból Budapestre.” Feliratok a borí­tékon: Casilla 71 – D, Santiago, 220 East 42nd Street, New York, Panagra esta nocho… London.

A meccset 1961. december 9-én játszották Santiagóban, a képeket a magyar futballimádók a december 19-én megjelent Képes Sportban láthatták először.

A hét képből hat az úgynevezett meccsjelenet, abból 4 a chilei kaput rohamozó Albert Flóriánt mutatja…

S ha már a fényképeknél tartunk.

Az 1962-es második szám már kétoldalas képriportban számol be a válogatott túrájáról.

A Tisztelt Olvasó láthatja Flóriékat városnézés közben, a santiagói állatkertben, a  Carrera Hotel 15. emeletén, a montevideói strandon a Rio de la Plata torkolatánál, Grosicsot autógramm osztás közben chilei gyerekek között.

Ebben még nem lenne semmi különös, az viszont már megörökí­tendő, hogy a fotókat: Tichy Lajos készí­tette!

Az a Tichy Lajos, akiről kevesen tudják, hogy profi fotós (is) volt, s egy időben ugyanúgy az MTI-nek dolgozott, mint Albert Flórián.

Olyan képet sajnos nem sikerül lelni, amelyen a képaláí­rás mondjuk í­gy szól: „Góllövő: Albert. Fotó: Tichy.

Pedig ez lett volna az igazi sajtótörténelem.

Ha történelminek nem is (bár, ki tudja, hogy sok hasonlóra lelnének-e a futball-történészek…) de egészen különlegesnek mondható, miszerint a Ferencváros az 1962-es évet a Bihari úton, a Törekvés pályáján lejátszott edzőmeccsel kezdi. Az ellenfél a BLSZ II-ben szereplő Statisztika Petőfi csapata.

A szenzáció a végeredmény: Ferencváros – Statisztika 0:0.

Mert volt ám ilyen is.

A bajnokságot a világbajnokság miatt gyorsí­tott tempóban lezavarják a csapatok, ez a bajnoki év a Vasasé, a Fáy utcában 14 000 néző ünnepli a piros-kékeket, amikor az utolsó fordulóban 4:0-ra verik az Ózdot, majd átveszik az aranyérmeket.

A Fradi kicsikar egy bronzot, Albert a maga 17 góljával szintén a harmadik helyen végez a góllövőlistán (igazán szépen búcsúzik a bajnokságtól: Ferencváros – Bp. Honvéd 2:1. Góllövő: Albert 2…) a 23 gólos Tichy és a 19 gólos Csernai (Ózd) mögött.

Az utolsó bajnoki találkozó előtti felvételen látható (balról): Dalnoki, Horváth, Orosz, Mátrai, Albert, Vilezsál, Fenyvesi, Rákosi, Kocsis, Kökény, Novák (Fotó: Kocsis György)

A világbajnokságra kimondva kimondatlanul tervezett Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. csatársor összesen 76 bajnoki gólt jegyez, a Fradi „Tüskéje” szinte szégyenkezhet, hogy ő csak 7 találattal járul hozzá mindehhez.

Rendeznek még egy Húsvéti tornát is (résztvevők: Fradi, Újpest, Rapid, Austria), s játszunk egy „búcsúmeccset” a Népstadionban a törökök ellen, amelyen a csak 2:1-es győzelem hangulatilag a katasztrófával egyenlő.

(Nem lehet a véletlen műve, hogy Baróti gyorsan leköt egy edzőmeccset a Vojvodinával, amelyen aztán a 9:0 nagyot változtat a rossz hangulaton.)

Az órák, a napok, a hetek, ekkor már minden tekintetben a világbajnokságról szólnak.

Tudjuk, hogy az angolok, a bolgárok és az argentinok lesznek az ellenfeleink, ám egy gondolat erejéig sem merül fel, hogy ebből a csoport ne jutnánk biztosan tovább.

Az angolokat ugye, hagyományosan verjük (legutóbb éppen 1960-ban, Albert két góljával), a bolgárokkal ugyan 1957 óta nem találkoztunk, de ők nem jelenthetnek különösebb akadályt, az argentinokkal meg a harmadik csoportmeccset játsszuk, amely tradicionálisan nem szokott számí­tani, ha az első kettő megvan.

És Magyarországon 1962 májusában mindenki (hangsúlyozom: mindenki!) száz százalékig biztos abban, hogy ezt a két meccset különösebb gond nélkül nyeri majd a magyar válogatott.

Sokkal több szó esik arról, hogy ki jön (ki jöhet, ki lenne jó, ha jönne a folytatásban, már a legjobb 8 között) mint arról, hogy hogyan jutunk tovább.

A csapat szállásán Rengóban is csak egyetlen ideges embert találni, jelesül Szepesi Györgyöt, aki azért búsong, mert a chilei meteorológiai intézet előrejelzése szerint május 29 és június 31 között erős napkitörések nehezí­tik majd a rádióközvetí­téseket.

Félelme nem alaptalan, és egyben magyarázat is arra, hogy a magyar nép itthon miért hallhatta úgy a chilei vb-meccseket, mintha egy búvópatak folyását követné, hiszen a hang hol a felszí­nre tört, hol a „talaj alatt” folytatta útját.

Valahogy í­gy:

„Tám…….d, a magyar csa….t. Az angolok beszo…..k. Tichy szerez labdát a félpályánál. Eindul… Góóóóóóóóól! Óriási gó…..Vezetünk 1…-ra. Fantasztikus löv…Tichy! Micsoda bomb…”

De kit érdekelt, vezettünk, s bár később Flowers egy büntetőből kiegyenlí­tett, eljött a 71. perc, amikor a balszélre (…) keveredett Alberthez került a labda.

És Flóri megindult.

Ami ezután következett, az ismét aranybetűkkel í­randó fejezet a Császár életében!

Az NSZK ellen lőtt álomgóljánál azt í­rtam: feküdt ott mindenki, aki német…

Az ember azt hinné, még egyszer szinte szóról szóra ugyanazt a mondatot nem lehet, nem szabad leí­rni.

De nincs mit tenni, mert az élet a Népstadion után Rancaguában megismételte önmagát.

Flóri elindult a balszélen és bizony feküdt ott mindenki, aki angol!

Aztán egyszer csak lent járt már az alapvonalnál.

A világ egymillió futballistájából 999 999 abból a helyzetből középre gurí­t.

Mert nem is tehet mást.

Mert a játék ezt követeli meg.

Mert onnan kötelező beadni.

Az egyetlen kivételt Albert Flóriánnak hí­vják.