Megmutattam, hogyan kell a labdát cicire adni

A 95 éves Gyetvai László két éve még minden hazai Fradi-meccsen kint volt, manapság már csak unokája fejlődését figyeli büszkén a klubnál. A legidősebb magyar válogatott labdarúgónak izomszakadással is játszania kellett, ezért korán vissza kellett vonulnia, aztán felfedezte Varga Zoltánt és Fenyvesi Mátét. Az első válogatott meccse után 32 pohár whiskyt ittak meg a skót játékosokkal, a vendéglőjében pedig együtt fociztak a Fradi és az Újpest játékosai és szurkolói.

Kalocsay Géza 2008. szeptember 26-i halála óta Gyetvai László a legidősebb élő magyar válogatott labdarúgó. Az 1918-as születésű egykori balszélső 1933-ban került a Fradihoz egy barátjának köszönhetően.

„Az Ecseri úti templomban voltam kijelölve ministrálni a 9 órás misére. Azt mondta a barátom és iskolatársam, hogy ‘Lacikám, 10 órakor a Fradiban toborzó van. Elmész rá?’ Mondtam, hogy nem, ezt be kellene jelenteni az édesanyámnak. ‘Majd én bejelentem, igazollak téged, és elmegyünk oda”, közölte, és elindultunk. Az Üllői úton akkor már legalább 200 gyerek várakozott. Az volt az első toborzó az egész országban, 10-től délután 2-ig tartott. 44-en játszottunk egyszerre, az edző, Zsazsa bácsi pedig nézett bennünket, hagyott mindenkit játszani. Amikor vége volt, kiderült, nemcsak benne vagyok a húsz kiválasztottban, de elsőnek lettem felí­rva. Kérdezte, mit szeretek játszani, mondtam, hogy csatárt, mert szeretek gólt rúgni. Hát persze, hiszen ott, akkor is gólt rúgtam” – mesélte.

Zsazsa bácsi, azaz Izsák Károly szerinte nagyszerű szakember volt, aki egyébként burgonya-nagykereskedőként dolgozott a Vásárcsarnokban. A Fradiban kapusként szerepelt, de edzőként nem sokat dolgozott, Gyetvai emlékei szerint másfél év után elhí­vták az MLSZ-be.

A Nemzeti Sport 1938-ban azt í­rta Gyetvairól, nála nincs elveszett labda, szeret kapura lőni, mégsem önző. „Egyszer már bejátszotta magát a Ferencvárosba, de kiderült róla, hogy a jobb lába egészen süket, ezért ismét visszakerült a tartaléksorba. Fél éven át gyakorolta szorgalmasan a jobblábas lövést.”

A történetet Gyetvai is megerősí­tette. „Az én időmben is ritka volt a balos, ráadásul én teljesen ballábas voltam. De tökéletesen megtanultam jobb lábbal is mindent, például jobb külsővel, futtából átvenni a labdákat. Ez nagy előnyt jelentett, nem kellett megállni, lendületből lehetett menni. Minden csak szorgalom és gyakorlás kérdése, egyszerűen akarni kell megtanulni.”

A Ferencváros 1937-ben megnyerte a Közép-Európai Kupát, a döntőben a Lazio ellen 4-2-re, majd 5-4-re győzött. Az 1938-as döntőben a Slavia bizonyult jobbnak, egy évvel később pedig az Újpest. A legszí­vesebben azonban az 1939-es elődöntőre emlékszik.

„Bolognában 3-1-re kikaptunk, majd Budapesten 4-1-re megvertük az olaszokat. Az első meccsen a Kiszely Pista játszott, a visszavágón az ő helyére került be Toldi Géza. Mind a négy gólt a balszárny hozta össze, Toldi négyszer volt eredményes. Óriási meccs volt, 30 ezer néző előtt futballoztunk.”

Pályafutása során 1937 és 1948 között 161 bajnokin 66 gólt szerzett. „Sok gólt rúgtam, az 1940-41-es bajnokságot tizenegy pontos előnnyel nyertük meg, akkor Toldi 29, a Sárosi 23 gólt rúgott, én balszélsőként 21-et. És ezek nagy gólok voltak! Néha mondta az edzőm: ‘Abból a szögből be kell fejezned’. Én meg rúgtam egy olyan gólt a Springer-szobor felé eső kapuba az Újpestnek, hogy szegény Tóth Gyuri kereste a labdát, mi meg mondtuk neki, hogy ott van a hálóban, belülről felakadva.”

Az 1938-as világbajnokságról éppen csak lemaradt, de ez nem fájt, hiszen nem is számí­tott a részvételre.

„Kerettag voltam, de az utolsó pillanatban egy vezető azt mondta, hogy a Kohut Vili nagyon jó formában van Marseille-ben. A gyerek Gyetvait itt kell hagyni, és akkor Kohut legyen a balszélső. Ő ment a világbajnokságra, de csak három meccsen játszott” – emlékezett vissza a vb-ezüstig menetelő válogatottra.

Első hivatalos válogatott mérkőzését 1938. decemberében Skócia ellen játszotta, a meccs utáni fogadásra még ma is emlékszik, hiszen a skót játékosokkal fejenként összesen harminckét pohár whiskyt ittak VI. György király és Horthy Miklós egészségére.

A Dietz Károly szövetségi kapitány vezette csapat emellett még két másik meccset is játszott azon a tí­znapos turnén. „1938. december 4-én 5-2-re nyertünk a párizsi válogatott ellen, az egyik gólt én lőttem. Onnan átutaztunk Skóciába. Olyan vonattal mentünk, ami csak Glasgow-ban állt meg, mi pedig annyit ettünk és ittunk, amennyit akartunk, fizetni se kellett érte. Csodálatos út volt! A skótoktól 3-1-re kikaptunk, majd pár nappal később még Hamburgban is játszottunk, 2-0-ra vertük a városi csapatot, egy gólt lőttem. A skót meccs miatt most nemrég fogadást adtak a tiszteletünkre egy nagy budapesti étteremben, de már csak én vagyok életben a résztvevők közül. A nagykövet megkért, hogy mellette üljek, nagyon kedves volt tőle.”

A válogatottban 17 mérkőzésen három gólt szerzett, a Ferencvárossal három bajnokságot (1938, 1940, 1941) és három Magyar Kupát nyert (1942, 1943, 1944), de 1948-ban, mindössze harmincéves korában visszavonult.

„Egy meccsen részleges izomszakadást szenvedtem, és miután nem volt csere, nem jöhettem le a pályáról. Ez volt a baj. Játszottam én még utána, de mindig kiújult a sérülésem. Így befejeztem, mert nem voltam már olyan mutatós, mint korábban.”

Később edzősködött, az Egyetértés csapatát 1956-tól irányí­totta. „Az volt a kérés, hogy a csapat ne essen ki. Öt éven át az első ötben voltunk. A klubnál akkor azt mondták, ‘Laci bácsi, más jön ide edzőnek. Kap tőlünk egy üzletet.’ A MÁV Kórház mellett volt az a vendéglő, amit hosszú éveken át vezettem. Oda jártak be a Fradi- játékosok, meg az újpestiek is Mészöly Kálmánnal, és a szurkolók. Nem volt köztünk ellentét, Göröcs Jancsival együtt jött a Dózsa főszurkolója is. Mindenki szeretett odajárni. Csak úgy. Csodálatos idők voltak! Csináltunk egy kiskaput, és kislabdával arra rúgtunk tizenegyeseket. Egy pohár borért ment a versengés, hogy azért legyen értelme. Órákon át játszottunk. Máshol bezártak már az üzletek, tőlünk még akkor sem akartak elmenni, egy-két órát rátettünk. Engedélyem volt rá, még a rendőr is bent volt.”

Tí­z évig dolgozott a legendás Fradi-tréner, Mészáros József mellett másodedzőként. „A Mészáros Dodó irigykedett rám, hogy őt nem szeretik a játékosok, és mindig engem akarnak. Hát miért? Mert én megmutattam, mit hogyan kell csinálni. Hogyan kell a labdát í­gy meg úgy rúgni, cicire adni.”

Büszke arra, hogy ő fedezte fel Varga Zoltánt és Fenyvesi Mátét. „Fenyvesi doktort én neveltem. Jánoshalmán nyaraltam, a kis Fenyő ott volt labdaszedő akkor. Az volt a kérésem, hogy hadd taní­tgassam a gyerekeket focizni. Fenyvesi aztán elment Kecskemétre, mi onnan igazoltuk le őt. Sokat dolgoztam vele, beadni és fejelni tökéletesen megtaní­tottam. Egyet nem tudott, gólt rúgni” – mondta.

93 éves koráig a Fradi minden hazai meccsére kijárt, de még az idén is lent volt Balatonlellén az Albert-focitáborban.

„Nézek meccseket mostanában is, de a mi időnkben jobb volt a foci. Most azért nem mennek ki az emberek, mert nem szerettetik meg velük a futballt. Ha csak futok a pályán, az kevés. Helyzetet kell teremteni, gólt kell szerezni, hogy a nézőnek emlékezetes legyen, amit lát. Ez egy olyan játék, amit ha valaki megszeret, sohasem tudja elfelejteni.”

A mostani Fradit csak a tévében látta játszani, de arra büszke, hogy van folytatója a családi hagyományoknak.

„Az unokám, Kárász Krisztián ott van már a második csapatnál. 18 éves, az a jó játékos az edzője, a Lipcsei Peti. De nem akarom én az unokámat besegí­teni a csapatba. Annyit kértem tőle, a tiszteletet mindig adja meg az edzőjének. Nem ballábas, de precí­zen tudja adni a labdákat, nem kivágja, hanem odaadja fejre, lábra, mellre. Azt tőlem tanulta, hogy rúgás előtt mindig fel kell nézni.”

(origo.hu)