Nem lehet hátradőlni!

Ma ünnepli 40. születésnapját az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb magyar labdarúgója, Lisztes Krisztián. Korábbi játékosunk a Fradival kétszeres bajnok és kupagyőztes, a Stuttgarttal Német Kupa-győztes és KEK-döntős, a Werder Bremennel német bajnok lett.

Lisztes egy éve újra a Fradit erősí­ti – az utánpótlásunkat irányí­tó Theo Schneider mellett koordinálja korosztályos együtteseinket, emellett játékosmegfigyelőként is segí­ti a Ferencvárost. Lisztes Krisztiánnal többek között karrierjének sikereiről és árnyékos oldalairól, a német gondolkodásmódról, Fradinál végzett feladatairól, az „új Nagy Ádámokról” beszélgettünk születésnapi interjúnkban.

Az első lépcsőfokok

– Lehetséges, hogy már több mint harminc esztendeje, 1985-ben is ezen a helyen, a Népligeti Sporttelepen voltál?
– Igen, bár gyerekként sokszor a stadionban edzhettünk. Ahogy sétáltunk be a tréningről, láttuk, hogy a nagycsapat játékosai is ott rugdosnak kapura. Óriási élmény volt. Azután pedig idekerültünk a Népligetbe.

– Egyértelmű volt, hogy a focit és a Fradit választod?
– Édesapám kézilabdázott, anyukám tornázott, igazából semmilyen kapcsolatuk nem volt a futballal. Ráadásul Újpesten születtem. A szomszédunkban azonban volt egy hegedűművész bácsi, aki nagy fradista volt. Ő vitt ki még a Czabán Samu térre, egy Volán-Fradi meccsre. Mindig mesélt a csapatról, í­gy nem volt kérdés, hogy a testvéremmel fradisták leszünk. Kijártunk a meccsekre, a kettősrangadókra, majd úgy hozta az élet, hogy Békásmegyerre költöztünk. Aztán éppen itt a Népligetben, a Vilezsál-tornát megnyertük az én kis békásmegyeri csapatommal a Fradi ellen. Akkor nézett ki engem Pali bácsi (Kaszás Pál, az FTC akkori utánpótlásedzője – a szerk.), í­gy kerültem a Fradihoz. A serdülőben is ő volt az edzőm, aztán Vicze Géza bácsi, 17 évesen pedig felkerültem a felnőttbe Nyilasi Tiborhoz.

– És azonnal megkaptad a 10-es mezt. Hogy sikerült megszerezned magadnak a legendás mezszámot?
– Szerencse kérdése volt. Ilyen fiatalon nem egyértelmű, hogy bárki is megkaphatja ezt. Télen azonban Döme (Détári Lajos – a szerk.) eligazolt, felszabadult a 10-es, és miután mindenkinek volt saját mezszáma, í­gy megkaphattam. Nagyon szerettem a 10-est, gyerekkoromban végig ebben játszottam, és nagyon büszke voltam, hogy a felnőttek között is az enyém lett.

– Nem „égette a hátadat” ilyen fiatalon?
– Emiatt nem volt nagy nyomás, de az tény, hogy nagyon izgultam, amiért 17 évesen a nagy csapatban lehettem. A csapategység azonban nagyon jó volt, mindenki segí­tett, és látták a hozzáállásomon, a tehetségemen, az akaratomon, hogy érdemes támaszt nyújtani. Így hamar befogadtak.

– Volt egyébként kedvenc 10-esed?
– Maradona! Rengeteg nagy sztár játszott 10-esben, de az 1986-os vébé óta Maradona volt a kedvencem.

– Ki volt akkoriban a Fradi vezére?
– Simon Tibi, Keller, ők nagyon meghatározó egyéniségek voltak. De Telek, vagy Szűcs Misi is, akik még nem voltak olyan idősek. Együtt mentünk a Simi sörözőjébe, vagy koncertekre, együtt is nyaraltunk, nagyon összetartó csapatot alkottunk. Igazából nem is egy, hanem több vezér volt. Ez a pályán is látszott, valaki mindig elő tudott húzni egy extrát. És mi, fiatalok éreztük, hogy soha nem szabad hátradőlni.

– 19 évesen már a Bajnokok Ligájában játszottál. Eszedbe jutott, hogy milyen karrier állhat előtted?
– Nem gondolkoztam előre, nem voltam ennyire tudatos. Az volt a célom, amit Pali bá’ mondott, hogy minden évben fejlődjek. Amikor 20 évesen eligazoltam a Stuttgartba, akkor is ezzel indultam útnak.

– Te voltál a Bajnokok Ligája első magyar gólszerzője is. Mire emlékszel az azt követő estéből? Tudtál aludni?
– Nagyon fáradtak voltunk, az alvással pedig soha nem volt problémám (nevet). Óriási érzés volt hazajönni, a reptéren vártak a szurkolók. Abban az időszakban sokszor a Petneházy Hotelben szálltunk meg. Hihetetlen érzéssel töltött el, amikor felszálltunk a buszra, és elindultunk a stadionba rendőri kí­sérettel. Mindenki látta, hogy érkezik a Fradi-busz, az emberek dudáltak, integettek, és vártak minket.

– Nem voltál izgulós tí­pus?
– De, inkább a meccsek előtt. Fiatalon nagy volt bennem a drukk, de ez kellett is nekem. Az sosem jelentett jót, ha nagyon nyugodt voltam, akkor nem voltam elég felkészült.

– Több legendás meccset is felsorolhatnánk abból az időszakból – például az Anderlecht, a Grasshoppers, a Real Madrid, vagy a Newcastle ellenit. Melyiket tartod a legjobb találkozódnak?
– A Newcastle ellenit. Akkor úgy érkeztek ide, hogy az előző fordulóban 5-0-ra verték a Manchester Unitedet. Emlékszem, mi is néztük azt a meccset, egymásra pillantottunk, és megállapí­tottuk, hogy nem lesz túl könnyű dolgunk. Aztán 20 perc után 2-0-ra vezettünk, a félidő 2-2 volt, végül 3-2-re győztünk. Két gólt is lőttem, az az egyik legemlékezetesebb meccsem.

– Nem volt bennetek félsz, amikor 2-2 lett a mérkőzés állása?
– Hát, nem örültünk neki, hogy kiegyenlí­tettek. Abban a csapatban azonban nem volt félsz. Támadószelleműen futballoztunk, próbáltuk kihasználni a szurkolók segí­tségét, a csapat erejét, és azt, hogy néha lenéztek minket.

Helytállni a legjobbak között

– Hogy készültél a légióskarrieredre?
– Németül tanulgattam, de nem sokat tudtam. Annyira talán nem készültem fel, ez lehet, hogy hiba is volt. Fizikálisan tejesen más tí­pusú labdarúgókkal találkoztam. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a Magyarországon elért sikerek semmit sem számí­tanak. Nehéz út volt, de sikerült beverekednem magam a kezdőbe, majd a legjobbak közé. Most visszanézve, büszke vagyok, hogy a Bundesligában 10 évet le tudtam nyomni.

– Nem volt hálás feladatod, hiszen Kraszimir Balakovot kellett volna kiszorí­tani.
– Nem is feltétlen kiszorí­tani, mert akkoriban sokszor 3-5-2-es rendszerben futballoztunk, a csapat tehát bővelkedett középpályásokban. Ezért több alkalommal nem is a saját posztomon játszottam, de ennek is megvolt a haszna. Egyébként, amikor a Stuttgarttal megállapodtam, Balakov még nem játszott ott, aztán ráadásként egy új edző is érkezett. Egy egységes, kész csapatba csöppentem, de ilyen a légiósélet, semmit nem adnak ingyen. Balakov mellett is játszottam sokat, és a végén volt, hogy már ő padozott, és én játszottam. Érdekes, hogy azóta egyszer sem találkoztunk, de nagyon jó a kapcsolatunk, mostanában is szoktunk néha í­rni a másiknak. Egyszer egy bolgár csapat edzőjeként jártak itt, a Diósgyőrrel játszottak, de én játékosmegfigyelés miatt épp Bulgáriában voltam. Pont elkerültük egymást. Mindenesetre egy remek ember és szenzációs játékos.

– Kiváló edzőkkel dolgozhattál együtt, ki volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindenkiben találtam olyan tulajdonságot, ami megfogott. Nyilasira 17 évesen ikonként, példaképként tekintettem. Az elején meg se tudtam szólí­tani, nem tudtam, hogy magázzam vagy tegezzem-e. Mindenki tegezte, de nekem nagyon furcsa volt az egész helyzet. Aztán Joachim Löwöt sem kell senkinek bemutatni, aki világbajnok lett, szenzációs szakember. Willy Schafer a nagy szőke loboncával különleges egyéniség volt, aki nemzetközi sikereket is elért. Ragnick nagy professzor – a Salzburgot is sokáig vitte, most a Lipcsét irányí­tja. Majd Brémában Thomas Schaaf is meghatározó volt. Ezek a ma is jegyzett nevek mutatják, hogy jó helyeken lehettem játékos.

– Egy pillanatra térjünk vissza a Fradira. Fájt, amikor elküldték a példaképednek számí­tó Nyilasi Tibort?
– Igen, és nagyon furcsa volt. Fiatalon nem láttam a kulisszák mögé. Annyit érzékeltem, hogy van egy ikonunk, akivel bajnokságot és kupát nyertünk. Nem értettem a szituációt. Most már azonban látom, hogy a fociban az edzői sorsok gyorsan változnak.

– Joachim Löw már fiatalon is sztáredzőnek számí­tott?
– Nagyon határozott elképzelése volt a játékról és a taktikáról. Szerettem, hogy a támadófocit preferálja, és ehhez rendelkezésére is álltak a játékosok.

– A Bobic-csal, Balakovval felálló Német Kupa-győztes Stuttgart, vagy a többek között Micoud-val szereplő bajnok Werder volt a jobb?
– Amikor a Werderrel bajnokságot nyertünk, már én is érettebb futballista lettem. Nekem ott, 28 évesen volt a csúcspont, ezt persze az utána jövő sérülés is meghatározta. A Bréma csapatként jobban működött, nagyon összerakott együttes volt, mindenki tudta pontosan a feladatát. A Stuttgartban azt éreztem, hogy inkább a játékosok viszik a csapatot, és nem fordí­tva – persze ez nem von le Löw munkájának az érdemeiből. A precizitás azonban akkor még hiányzott az együttesből és Löwből. Persze mára már ez is megvan benne. Ha ma lenne ott edző, ő is erősebb lenne.

– Ki volt a legjobb játékos, akivel egy csapatban játszottál?
– Egyet nehéz lenne kiemelni. Micoud nagyon elegáns labdarúgó, talán Cantona volt hasonló, olyan francia, akiben a gőg is megvan. Balakov dinamikus, gyors, jól cselező, jó szabadrúgáslövő, teljesen más tí­pus, de szintén klasszis. De Raducioiu is kiváló csatár volt, szinte jobb, mint Bobic. Aztán Élber, akivel kupát nyertünk Stuttgartban. Majd a Glabdachban is összefutottunk, de akkor mindketten sérültek voltunk. A legjobban azonban talán Stalterivel éreztem magam a pályán. Mögöttem játszott a jobb oldalon, kemény, rengeteget futó játékos, aki sokat segí­tett a védekezésben, de tudtam, hogy elöl is számí­thatok rá.

– A sérülésed teljesen megtörte a karrieredet?
– Sajnos, igen. Folyamatos fájdalmaim voltak, a lábam nem jött rendbe. Nem tudtam edzeni, befordulni, kitámasztani, egyszerűen nem tudtam úgy focizni, ahogy előtte. És ez az utána lévő 10 évben is í­gy volt.

– A mai orvosi eszközökkel talán lett volna esélyed ugyanazon a szinten futballozni?
– Akkoriban Németország legjobb orvosai műtöttek. Talán a brémai rehabilitáció nem sikerült úgy, ahogy kellett volna, hamar visszadobtak, abban volt a hiba. Ha hasonló edzői és orvosi stáb lett volna, mint most Pete-ékkel és Ricsiékkel (Pete Friar és Nagy Richárd – az FTC fizioterapeutái), akkor nagyobb esélyem lett volna. De ez csak fikció.

– Van benned keserűség emiatt?
– Hiányérzetem van. Az embernek azért eszébe jut, mit lehetett volna másképpen csinálni. De mindig azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy mindent megtettél-e annak érdekében, hogy jobb állapotba kerülj? Én úgy érzem, megtettem. Ezért is mondom az utánpótlás-játékosoknak, hogy ha pályára lépnek, mindent adjanak bele, mert ezek az idők nem jönnek vissza. Az ember nem tudja, hogy alakul az élete. Ahhoz képest én is szerencsés vagyok, hogy voltak olyan csapattársaim, akik sérülés miatt 19-20 évesen abbahagyták a focit. De ha Király Gabit vagy Gera Zolit nézzük, akik kint voltak az Eb-n… Azt én is szí­vesen átéltem volna.

– Pályafutásod vége felé az edzői karrier irányába közelí­tettél. Nehezebb ez a szakma belülről, mint játékosként kí­vülről tűnhet?
– Addig jó, amí­g focizol (nevet). Edzőként egyszerre 20 játékost koordinálsz, minden bajukkal, lelki problémájukkal. Próbálsz egy olyan csapatot összerakni, amely a pályán is jól működik, és emberileg is rendben van. Nem volt előre eltervezett, hogy Soroksáron az utolsó fordulókra átveszem a csapatot. Sokszor éreztem, hogy az ember kiszolgáltatottabb, mint játékosként, de nagyon jó tapasztalat volt. Lehet, hogy amint változok, úgy egyszer majd megint edzősködni szeretnék, de most nem hiányzik.

Újra a Fradiért!

– Hogyan kell elképzelni most egy munkahetedet?
– Theo Schneider mellett dolgozom, aki rendkí­vül tapasztalt, irányí­tjuk az utánpótlás-csapatokat és a játékosmegfigyelés is a feladatunk. Kezdő vagyok ebben a szakmában, ezért örülök, hogy Theo mellett lehetek, az ő irányvonalát képviseljük. Rengeteg mérkőzésre járunk, figyeljük a saját csapatainkat, a válogatottakat. A legügyesebbeket akarjuk kiszúrni. Emellett tanácsot adunk a futball egyes területein, gondolkodunk új edzésmódszereken, hogy mit lehetne bevezetni, milyen körülményeket kell megváltoztatni, hogy jobbak legyünk. A szülőkkel, a gyerekekkel, az edzőkkel is kommunikálunk. Nem bajnokságokban, hanem egyénekben gondolkodunk. Akkor vagyunk sikeresek, ha a nagy csapatba föl tudunk adni játékosokat. És persze fontos, hogy egészséges, pozití­v gondolkodású gyerekeket neveljünk, akik ha nem is lesznek profik, de a sport és a Fradi mellett maradhatnak. Régebben a németek tanultak a magyaroktól, most nekünk kell tőlük. A Thomasék, Theóék féle német gondolkodás nagyon szimpatikus.

– 10 évnyi német légióskodás után német fejjel is tudsz gondolkodni, de magyarként azt is tudod, mi az, ami belőlünk hiányzik. Mit kell pontosan német gondolkodás alatt érteni?
– Ezt talán csak körülí­rni lehet. A megoldásra való fókuszálás, ami aprólékosan kidolgozott, akár egy edzésen is. Nagy hangsúlyt fektetnek az apróságokra. Például, hogy támadásban és védekezésben melyik irányba vedd át a labdát. Sokkal jobban ki van dolgozva, hogy milyen területeket fuss be. Egy játékos részletesen tudja a feladatait. Ezt akarjuk megtölteni a magyar kreativitással. És ott van a Thomasék-féle pozití­v hozzáállás, amiben a magyarok is fejlődnek. A biztosabb háttérrel rendelkező német emberek azonban kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak, pozití­vabbak. Talán ez is hiba egy kicsit a magyar edzőknél, hogy megcsömörlöttek a sok küszködéstől, a vezetőkkel való harctól. Most azonban a vezetés is pumpálja a pénzt a magyar fociba, a németek pedig megadják a szaktudást, a mentalitást. Ez látszódik a csapaton és a játékosokon. Sosem adják fel, és pontosan tudják a feladatukat.

– A magyar futball jelenlegi legnagyobb értékét, a fradista Nagy Ádámot is Theo Schneider fedezte fel. Mi kell ahhoz, hogy valaki meglássa benne a kincset?
– Ehhez kell „a szem”. Ez nem mindig tanulható, lehet, hogy én sem szúrom ki, hogy Ádám az egyik legnagyobb kincs az utánpótlásban. A szakértelemmel és a tapasztalattal azonban egy idő után láthatóvá válik.

– Ki lehet a következő Nagy Ádám? A felnőttek között készülhet például a 18 esztendős Csernik Kornél. Róla mit kell tudni?
– Egy éve került a Fradihoz, korábban a Kelen SC-ben futballozott, ahol az édesapja edzőként dolgozott. Felnőtt bajnokságban szerepelt, és ez a javára szolgált: gyorsan gondolkodik, a termetéhez képest bátran, jól használja a testét a párharcokban. Thomaséknak az tetszett meg Kornélban, hogy bátran próbál kiemelkedni a csapatból. Nem csak úgy „elvan”, hanem a legjobb akar lenni. Nagyon sok fiatalt láttam az első csapatban korábban, aki megelégszik azzal, hogy játszik, csak az egyszerűt, a „tutit” passzolja, de ezzel nem lehet kiemelkedni. Németországban is az van a fiatalokban, hogy neked kell a legjobbnak lenni.

– Mit figyeltek egy fiatal játékoson, amikor megnéztek egy-egy utánpótlás-bajnokit?
– Megnézzük, hogy az edzőjétől kapott feladatokat mennyire teljesí­ti. A nagy csapat játékosainak az eredménye mind megvan egy adatbázisban, í­gy van összehasonlí­tási alapunk, hogy a fiataloknak hogyan kell teljesí­teni. Lehet követni, hogy kinek, mi az erőssége. Figyeljük, hogy csapatként és egyénileg milyen megoldást választ, hogyan fordul, miként oldja meg az egyes játékszituációkat. Ehhez nagy segí­tség Theo, aki ezt tovább tudja gondolkodni, és látja, hogy a felnőtt csapatban, vagy nemzetközi szinten ez mire elég. A meccsek után pedig megbeszéljük az edzőkkel, játékosokkal, hogy kinek miben kell fejlődnie védekezésben, támadásban, helyezkedésben, fejelésben, a párharcokban. Persze néha szerencse is kell, mint nekem, amikor Döme éppen eligazolt. De a lehetőséget meg kell ragadni. Úgy kell készülni egy fiatalnak, hogy ha a felnőttek közé bármikor is felhí­vják egy edzésre, akkor jó benyomást keltsen. Besic, Somalia, Mateos és most már Nagy Ádám is előttük lehet példaként. A Fradiból jó pénzért, jó bajnokságba lehet kerülni. Az Eb pozití­v változást hozott az emberek gondolkodásában a futballt tekintve, remélem, hogy a csapat is tud egy szinttel feljebb lépni, és kijutni a nemzetközi porondra.

– Egy héten egyszer Theo és te közös edzést tartasz a legügyesebb fiataloknak. Ezeken a gyakorlásokon miben akarjátok erősí­teni őket?
– Új impulzust akarunk nekik adni. Az edzéseiken is elvárt tempóban és koncentrációban kell dolgozniuk. Sok labdás koordinációs feladatuk van, gyakoroljuk az első érintést, a passzátvétel irányát, a sebességet, a kapu elé érkezést. Sok meccsszituációból kivett gyakorlatot próbálunk beléjük épí­teni, hogy még gyorsabban gondolkodjanak.

– Hogy fogadják ezeket a tréningeket?
– Tetszik nekik, élvezik a pörgős edzéseket. Ha éppen úton vagyunk Theóval, mindig kérdezik, hogy lesz-e edzés. Oda akarnak kerülni ezekre a gyakorlásokra. Persze nagyon fontos a játékosok személyisége is. Theo is mindig ezt emeli ki, hiszen rengeteg tehetséges fiatalt látott Dortmundban elkallódni, mert nem volt megfelelő a gyerek személyisége. Olyanokat próbálunk kiválasztani, akik valóban futballisták akarnak lenni. Ebben pedig segí­tünk nekik.

– Több edzőcsere is történt az utánpótlásban. Mit vártok ettől a változástól és az új trénerektől?
– Eltelt már egy év, amióta Theo és én is itt vagyunk, ő pedig úgy döntött, hogy szeretne változtatni az edzők összetételén. Specialistákat kerestünk az egyes korosztályokra, akik nagyobb tapasztalattal és pedagógiai érzékkel közelí­tenek a gyerekekhez. Nem szeretnék persze egyetlen korábbi edzőt sem rossz fényben feltüntetni. Az újaktól azt várjuk, hogy a mi irányvonalainkat képviseljék, lojálisak legyenek. A Honvéd, a Puskás Akadémia, az MTK sok korosztályban még előttünk jár. Ezen szeretnénk változtatni. Az a cél, hogy ne csak a felnőttek között, hanem az utánpótlásban is mi legyünk a legjobbak. Olyan bázist szeretnénk, ahol látják a szülők, hogy nálunk van a legjobb helyen a gyermeke.

– Reális cél, hogy egy évben egy, Nagy Ádámhoz hasonlí­tható játékos kikerüljön az utánpótlásból?
– Ez a célunk. Persze garantálni nem lehet, hogy minden évben lesz egy ilyen labdarúgó. De az utánpótlás sikerét mindenképp ez adja. Van két-három egészen kiemelkedő labdarúgó, akinek ha a fejlődése töretlen marad, akkor befuthatja azt az utat, amit Ádám is. De ott van például a fiatal kapus Varga Ádám is, ami már féléve a felnőttek között készül. Vagy Lakatos István, Nyéki Márk, Csernik Kornél. Nagyon jó, hogy Thomasék megadják ezeknek a fiataloknak az esélyt. Persze Theóval hallgatnak is egymásra, de emellett sokat „veszekednek” is arról, hogy ki elég jó játékos ahhoz, hogy megkapja az esélyt. A fiataloknak pedig óriási élmény Gera Zolival vagy Hajnal Tomival edzeni. Éppen tőlük lehet ellesni olyan mozdulatokat, amiket én például Balakovtól lestem el. Ezeket pedig az ember mindig be akarja épí­teni a saját játékába.

– Kaptál olyan ajándékot életed során, amely kiemelkedő volt?
– Nekem nagyon nehéz ajándékot venni (nevet). Tárgyakat nem tudnék kiemelni. Tavaly a születésnapomon éppen Disneylandben voltunk a gyerekekkel. A barátaimmal és a családommal együtt töltött idő és a közösen szerzett élmények a legnagyobb ajándékok.

– Ha mégis kí­vánhatnál, milyen ajándékot szeretnél magadnak a 40. születésnapra, illetve a következő időszakra?
– Ha bejutnánk a BL-be, az nagy ajándék és fantasztikus élmény lenne. Illetve, ha tényleg sikerülne minden évben egy olyan játékost feladni a felnőttek közé, mint amilyen Nagy Ádám is.

(Budai László, fradi.hu)