„Nem lehet, hogy a győzelem elvakí­tson!”

Interjú Pintér Attilával, a 30 év után bajnok Győri ETO edzőjével. Apáról, fiúról, a Salgótarjáni Sí­küveggyártól az Üllői úton keresztül a Győr kispadjáig.

Mindig az igazat mondd, fiam!

Talán sokakat meglepett, hogy a mindig kemény Pintér Attila a bajnoki cí­met eldöntő meccset követő első interjújában elérzékenyült, amikor az édesapjáról beszélt.
– Én is ember vagyok, nekem is vannak érzéseim, aki engem igazán ismer, annak ez nem volt meglepő. Édesapám a Salgótarjáni Sí­küveggyár SE gondnoka, mai modern szóval élve úgy mondanánk, létesí­tményigazgatója volt, í­gy én gyakorlatilag a pályán nőttem fel, amellyel éppen szemben laktunk. Apu egyébként kapus volt, akárcsak a bátyám, a nálam hat évvel idősebb Zsolt. Neki rugdostam gyerekkoromban, és apu nagyon örült, hogy a két fia együtt edzett, ami mindkettőnknek hasznos volt. Édesanyám is gyakorlatilag a futballpályán élt, hiszen ő vitte a szertárt és a büfét.

A háromszoros olimpiai bajnok Papp László édesanyja, az egyik olimpia előtt azt mondta: Lacikám, ha egy nagy fekete bokszolóval találkozol, hagyd ott az egészet a fenébe, nem ér annyit! A győzelme után Laci bácsi egyből az édesanyját hí­vta, üzenve neki, hogy legyőztem a fekete óriást…
– A sztorit nem ismertem, de értem a párhuzamot. Ugyanebben az interjúban azt mondtam, anyu, most már nyugodj meg, megnyertük! Tudtam, hogy ott izgult értem és a csapatért a tévé előtt. Rengeteget imádkozott a győzelemért, ezért első dolgom volt őt megnyugtatni.

Ha már a családnál tartunk, a hétéves Filip mit szólt a bajnoki cí­mhez?
– A „viselkedésén” úgy láttam, örült, amennyit a kis eszével fel tudott fogni. Ritkán voltam otthon az elmúlt időszakban, sokat elemeztük a mérkőzéseket, reggel elmentem, este jöttem haza. Kati, a feleségem gyakran kihozta a gyereket a pálya mellé, minden hazai meccsünkön ott voltak.

Ők, ugye, annak idején nem hallották, mikor téged szidtak?
– Nem süketek… Már csak ezért sem erről kellene, hogy szóljon a futball. Meg kell, hogy változzon a lelátói hangulat. Gyakran előfordul, hogy nemcsak az ellenfelet, hanem a saját edzőjét is szidja a közönség! Pedig nem az a lényeg, hogy ki az edző, a klubot kell szeretni.

Edzői ars poetica

Mi Pintér Attila edzői hitvallása?
– Egy embert, egy edzőt nem az minősí­t, hogy nyertél-e vagy kikaptál. De talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha megjegyzem, hogy mi győztünk a legtöbbször, mi lőttük a legtöbb gólt, három körrel a vége előtt tí­z ponttal vezetjük a bajnokságot és 22 egymást követő mérkőzésen nem kaptunk ki. Szomorú jelenségnek tartom, amikor bármelyik ellenfél edzője a másik csapatot kritizálja. Inkább térképezzük fel egymást, és próbáljunk meg egymás eszén túljárni, ahogy annak idején Mourinho az Inter edzőjeként a Barcelona elleni BL-elődöntőben. Pedig labdabirtoklásban messze a Barcelona volt a jobb. Az edzőnek stratégiát kell felépí­tenie. Minden csapat ellen más stratégiát.

– Igaz, hogy az első győri időszakodban a stadionban laktál?
– Igaz, hiszen minden percre szükségem volt. Filip még nagyon pici volt, és úgy beszéltük meg Katával, hogy sok időt vesz el, amí­g megismerkedem a csapattal, í­gy akkor ők még otthon maradtak Balassagyarmaton. De nemcsak a családdal tudtam kevesebb időt tölteni, úgy hidd el, hogy a városban alig voltam kint. Mindig komolyan vettem a munkámat, a győri időszakot megelőzően még holland szakirodalmat is járattam, próbáltam képezni magam.

Hogy jutottál holland szakirodalomhoz?
– Antók Zoltánon keresztül, aki sokáig kint élt Hollandiában, neki köszönhetően olyan anyagokhoz jutottam hozzá, amelyeket a holland topedzők használtak. Akkoriban Magyarországon még nem voltak ilyen magas szintű képzések.

Antók Zoltánon kí­vül volt mentorod?
– Volt, de a neve maradjon titokban. Egy hétig tanulmányoztam az edzéseit, és amikor a hét letelt, váratlanul egy kérdéssel fordult hozzám. Ha meg tudod fejteni, hogy milyen taktikát épí­tek fel, akkor lesz belőled edző. Ha nem, akkor el se kezdd ezt a szakmát!

Ne haragudj, de kötelező a kérdés, ki volt az ismeretlen?
– Ez maradjon a mi titkos záradékunk, annyit elárulhatok, hogy a neve nem csengene ismeretlenül. Tőle tanultam meg, hogy az ember akkor lesz nagy edző, ha tovább tudja épí­teni saját magát. Elvek vannak, de látnod kell, hogy az elvek igazak-e a játékosaidra, észreveszed-e a csapatod korlátait, lehetőségeit, és nem utolsósorban tudsz-e meccselni.

Mit érzel a legnagyobb edzői sikerednek?
– Mindegyik csapatból megpróbáltuk kihozni a maximumot. Nagyon büszke vagyok a soproni időszakomra, akkor mindenki kieső helyre várta a csapatot, és végül az első hatban végeztünk. És mellesleg nyertünk egy Magyar Kupát. De egy biztos, hogy ami most történt, azaz, hogy egy erős bajnokságban három fordulóval a vége előtt tí­z ponttal tudunk vezetni, és a kupadöntőben is ott vagyunk, óriási fegyvertény.

Játékosmúlt, Üllői úti fák

Beszüljünk egy kicsit Pintér Attiláról, a futballistáról. Játszottál a harminc évvel ezelőtt győri bajnokcsapat tagjai közül valakivel?
– Természetesen! Hajszán Gyulával egy csapatban játszottunk Győrben, ellenfélként pedig Kovács Laci, Hannich Péterrel és Csonka Gyulával is találkozhattam a pályán. Ehhez hadd fűzzek valamit: minden gratuláció nagyon jól esett, de talán Póczik József elismerő szavainak örültem a legjobban. A mindig szókimondó, sokszor kritikus egykori játékos nagyon-nagyon mellém állt, és még a mérkőzés előtt azt nyilatkozta, nagyon megérdemelném ezt az aranyérmet. Ez rendkí­vül jól esett.

Gondolom, játékos-pályafutásodból a 2-2-es döntetlennel végződött Magyarország-Spanyolország vb-selejtező volt a legszebb emléked…
– Nem! Ugyan semmihez sem fogható élmény volt a spanyol válogatottsági rekordernek, Zubizarretának két gólt lőni, vagy játszani Butragueno ellen, de ifjúsági Eb-t nyerni 1984-ben, 105 ezer ember előtt, nagyobb élmény volt. Az összefoglalóban mindig Kovács Ervin tizenegyesét mutatják, de ha én a harmadikat kihagyom, akkor bizony elmegy a hajó! Természetesen Petry Zsolt bravúrjai nélkül nem tudtunk volt aranyat nyerni.

Mennyire tartod még magad fradistának?
– Én a Ferencvárosban megtanultam, hogy minden szurkolót tiszteletben kell tartani, függetlenül attól, melyik csapatért szorí­t. Én mindig Fradi-szurkoló voltam, 18 évesen itt lettem Pintér Attila, í­gy a Fradit soha nem fogom megtagadni. Akkor lennék becstelen és hálátlan, ha megtagadnám a családomat. Amikor 18 évesen felkerültem Pestre, nekem tényleg a Fradi volt a családom. Ennek a klubnak újra a régi fényében kell csillognia. Kí­vánom, hogy a lelátón szurkolók ugyanolyan boldogságot érezzenek, mint amikor mi játszottunk a megfiatalí­tott Fradikában.

Emlékszel még arra a rigmusra, hogy Hideg van, de nem fázunk, Attila a királyunk?
– Az Üllői úton játszottunk a Tatabánya ellen, és nagyon hideg volt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén. Nagyon jól ment a játék és a szurkolók ezzel a rigmussal szórakoztatták magukat, ami természetesen nagyon jól esett és azóta sem felejtem el.

Talán most a fákon kí­vül is beárnyékolhatja egy momentum a Fradihoz fűződő viszonyodat. Természetesen a kirí­vóan durva múlt heti szabálytalanságra gondolok…
– Nagyon sajnálom a történteket, különösen mert egy nagyon jól képzett, technikás labdarúgó szenvedett súlyos sérülést. Egy olyan futballista, akit én is szí­vesen látnék a mindenkori csapatomban. Őszintén kí­vánom, hogy mielőbb felépüljön, és ha bármiben tudok neki segí­teni, akkor állok rendelkezésére.

Téged szeretnek a játékosaid?
– Engem a családom szeressen! A játékosaimat is szeresse a családja. Én nem lehetek „szerelmes” egy játékosba! Nem kell, hogy szeressenek, sokkal fontosabb, hogy tiszteljenek. Számomra a legfontosabb, hogy egy edzőnek meg kell nyernie a játékosait a tudásával, tehát a tisztelet sokkal fontosabb, mint a szeretet. Ha a magyar labdarúgás múltjára visszatekintek, mi mindig egy-egy győzelembe menekültünk, és nem a jövőre koncentráltunk. Magunkat csaptuk be. Pedig tudnunk kell, egy meccs van, nem több, ez pedig mindig a következő, amelyet meg kell tölteni tartalommal. Majd ki kell elemezni, a győztes meccseket is. De nem lehet, hogy a győzelem elvakí­tson! Meg kell ünnepelni, örülni kell, de nem szabad magunkat becsapni.

Apukád most mit mondana neked?
– Az biztos, hogy nagyon boldog lenne! Azt is biztos elmondaná, hogy ne foglalkozz azokkal, akik bántottak. Még az is lehet, hogy egy Rocky filmből idézne. Talán emlékszel rá, hogy amikor Rocky elment Oroszországba, kifütyülték. És amikor szimpatikusan bokszolt, azt mondta a közönség felé: „ha én meg tudok változni, akkor ti is meg tudtok változni”. És ha én meg tudtam változni, akkor a világ is meg tud változni. Engedd meg, hogy visszatérjek az elérzékenyülésemre. Apunak először egy komoly szí­vműtétje volt, abból, ahogy mondani szokták, „kijött”, majd hirtelen rosszabbodott az állapota. Azt mondták neki az orvosok: Pintér bácsi, ha nem műtjük meg, fél éve van. Erre ő azt felelte, menjünk, mert nekem még fociznom kell az unokámmal. A műtét után sokáig lélegeztető gépen volt, talán túl sokáig is. Az orvosok azt mondták, készüljünk fel arra, hogy elveszí­thetjük. Én csak annyit kértem tőlük, hadd vigyem be neki a gyerek fotóját. Akkor megmutattam a csak félig öntudatánál lévő édesapámnak, és azt mondtam: Papa, emlékszel, hogy mit í­gértél? Másnap le tudták venni a lélegeztető gépről… Csodával határos felépülése után egyik napról a másikra kapott egy tüdőrákot, és az vitte el.

Emlékszel a napra?
– Én ezt a napot nem jegyzem. Nem is tudom a dátumot, mert nekem ő nem ment el, még mindig itt van velem.

(mlsz.hu)