Nyitány előtt vonatozás

Üllői út, 14.075 néző, melyből 4.390 bérletes és 9.685 jegyvásárló – ma már ezek a számok az álmok kategóriájába tartoznak. Természetesen a Ferencváros több mint száz éves története során ennél sokkal nagyobb nézőszámokat is produkáltunk, de manapság már szinte illetlenség olyan szezonnyitókat emlegetni, amikor a Szentélyben 20-30 ezren préselődtünk össze. Ezért egy nem is olyan régi, 2006-os szezonnyitó hivatalos adataival kezdtem a nyitányt, és ha most néhányan felkapják a fejüket, hogy az bizony a jogtalan kizárásunk első másodosztályú mérkőzése volt, ahol szinte „kötelező” volt a részvétel, mely egy igazi kiállás volt a Ferencvárosért, akkor minden bizonnyal sokunknak összerándul a gyomra. Hat év bár nem egy hosszú periódus egy ember életében, de aki 2006-ban tizenévesen járt először az Üllői úton, annak bizony túl sok öröme nem telt abban, hogy a szülők vagy a barátok hatására a zöld-fehér szí­nek szerelmesévé vált.

Bár az igaz szerelmek egy életre köttetnek, de úgy elég nehéz rajongani és szeretni, ha nem kapunk érte szinte semmit. Proust í­rta az Elveszett idők nyomában cí­mű regényében, hogy az igazi szerelmet akkor érezzük, ha partnerünk szemébe nézünk, és ott nem saját arcunkat látjuk, hanem partnerünk szerelmes arca sugárzik vissza hozzánk.

2006-ban még hittünk abban, hogy „kiűzetésünk a paradicsomból” csak átmeneti, pedig mindannyian ismertük már akkor is Ádám és Éva történetét, í­gy tudhattuk, hogy az élet még nagyon sok akadályt fog elénk görgetni. Bár arra azért nem nagyon számí­tottunk, hogy ezek az akadályok szinte leküzdhetetlenek lesznek egy olyan klub számára, mely több mint száz éves története során oly sok dicsőséget szerzett. A múlt képes arra, hogy erőt adjon, de arra sajnos nem, hogy megoldja a jelen gondjait. 2006-ban telt ház előtt azzal a céllal léptünk pályára, hogy csak átszállókártyát vásároltunk és már feldí­szí­tve vár minket a Nyugati pályaudvaron az a vonat mely nagyon gyorsan visszaszáguld velünk Európába. Azzal igazán senki sem számolt, hogy a vonatunk lefullad, hiszen rozoga és elavult mozdony próbálta húzni a szerelvényt, ráadásul az energiát adó fűtőanyag is gyorsan elfogyott. Akkor még sokunkban élt a lelkesedés, még azt is megtettük mint Szabó István Budapesti mesék c. filmjében, hogy leszállva róla mi magunk próbáltuk a remiz felé tolni a vonatot, de hamar rájöttünk, hogy egyrészt nagyon kevesen vagyunk, másrészt ha nem látjuk magát a célt, az erőfeszí­téseknek sincs igazán értelme.

2008-ban segí­tség is érkezett, egy gyönyörű új mozdonyt kötöttek a szerelvény elé, mely elég nagy tempóban indult a kijelölt útjára, de sajnos hiába volt erős a mozdony, ha azok akik vezették nem értettek hozzá, ráadásul a szénből is aránytalanul több fogyott, í­gy törvényszerű volt, hogy vonatunk ismét lefulladjon. A mozdony is visszament ahonnan jött és újra a régit kötötték a vagonok elé azzal a céllal, hogy lassan igaz, de leküzdve mindent akadályt hamarosan átszállhatunk álmaink vonatára. Melyre a mostani vezetők szerint már nem is kell túl sokat várnunk. Megí­gérték: „Igen-igen, a bajnoki cí­m a cél! Csak í­gy lehet nekiállni a feladatnak, és Détári Lajos vezetőedző is ezzel a mentalitással irányí­tja a játékosokat. Szorgalommal és kitartással is nagy sikereket lehet elérni, ez a futball, láttunk már erre rengeteg példát” – mondta néhány nappal a szombati bajnoki rajt előtt a Ferencváros elnöke.

Meg az ellenkezőjére is – mormolták egyből azok akik 2006-tól már elég sok mindent átéltek, akiknek lassan elegük van az í­géretekből és a nagy szavakból. Mégis bizakodunk, mégis váltottunk bérletet és mégis alig várjuk már a bajnoki rajtot. Mert éltet minket a remény és a dicsőséges múlt, mely nem akadhat meg a 28-as számnál és a cí­merünk fölött feszí­tő két csillagnál.

Már csak egyet kell aludni és az előttünk tornyosuló kérdésekre néhány hét alatt megkapjuk a válaszokat. Az egész felkészülés alatt tartózkodtam attól, hogy elhamarkodott véleményt mondjak az új igazolásokról és a felkészülési mérkőzésekről. Még akkor sem, ha belül végig dörömböltek a kérdések és a kételyek, de azt is megtanultam már, hogy nem a próba számí­t, hanem maga az előadás. Arra meg bérletet váltottam. Nem mérlegeltem, mert az a múlt, mely a mai napig még tartja bennem a Fradizmust, nem is engedte, hogy jó patikusként grammokkal mérjem az igazságot. Az úgyis hamarosan eldönti, hogy jó úton járunk-e, vagy a vonatunk továbbra is ott fog füstölögni ahonnan 2006-ban megpróbált elindulni. De ez nem történhet meg, mert akkor már biztosan nem azért fogok leszállni a vonatról, hogy segí­tsek a remí­zbe tolni, hanem azért… de ezt inkább hagyjuk.

Most gyűjtsük össze minden erőnket, legyünk minél többen a Szentélyben és próbáljuk meg közös erővel a csikorgó és egy kissé elavult vonatunkat az új erőt adó jövő felé vezetni. Mert több esélyünk már úgy sincs.

– lalolib –