„Ó kapitány…kapitányom!…” – 4.

Amikor a csillagok nem férnek el az égen…

Az 1953. november 25-én a Wembleyben lejátszott (később a világ labdarúgásának történelmébe az Évszázad mérkőzéseként bevonuló) Anglia-Magyarország összecsapás előtt a magyar válogatottnak nevezett alakulat játszott egy mérkőzést Franciaországban.

A több könyvtárnyira rúgó visszaemlékezések közül is csak a legalaposabbak ejtenek egy félmondatot erről a komolynak igazán nem mondható, inkább erősebb tréningre, mint komoly mérkőzésre emlékeztető kilencven perről, amelyen Puskásék 18:1-re verték a CO Billancourt együttesét.

Puskás 6, Budai és Kocsis 3-3, Czibor, valamint a szünet után beállt Palotás és Tóth Mihály egyaránt 2-2 góllal járult hozzá az igazán elsöprőnek mondható győzelemhez.

A legnagyobb tapsot a párizsi közönségtől mégis az a Dumas nevű Billancourt-játékos kapta, aki 18:0-nál, a 81. percben betalált a szünetben Grosics helyére beállt Gellér hálójába, megszerezvén ezzel a gyári csapat szó szoros értelmében vett becsületgólját.

A derék Dumas egy életre beí­rta magát a futball krónikákba, hiszen azt azért csak nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy a Billancourthoz hasonló, az alacsonynál is alacsonyabb szinten szereplő csapat játékosaként gólt lőttek a 96 óra múlva világszerte már csak „Mágikus Magyarok”-ként emlegetett, alig több mint fél év múltán pedig vb-döntőt játszó válogatottnak.

Mindez természetesen szóra sem lenne érdemes, ha a mérkőzés gyökerei nem nyúlnának vissza egészen 1924-ig, amikor Sebes Gusztáv a magyar válogatott szövetségi kapitánya éppen ennek a gall kiscsapatnak a játékosa volt!

Sebes Gusztáv

Az 1906-ban született Sebest akkor még Scharenpecknek hí­vták, és esztergályos tanulóként vágott neki a világnak.

A Renault gyárban lelt munkát, ahol először sajátságos módon egy dalárda futballozni szerető tagjaival alakí­tott FC Nomád néven csapatot, de miután tudásban nagyságrendekkel emelkedett ki társai közül a Nomádhoz képest már akár „nagycsapatnak” is nevezhető OC Billancourt leigazolta.

A visszaemlékezések mondhatni mindegyike ezen a ponton siklik ki, hiszen a londoni meccset megelőző laza bemelegí­tést a Renault gyár csapata elleni mérkőzésként emlegetik, holott az 1953-ban már javában szövetségi kapitányként működő Sebes nem egykori gyára, hanem valamikori klubcsapata ellen szervezett nosztalgia-bulit Puskásék számára.

Egyszerre volt mindez nagyon emberi, ám egyben nagyon is gőgös cselekedet Sebestől.

Előbbire ékes bizonyí­ték, hogy fiatalkori emlékei visszavitték volt csapatának pályájára, utóbbira meg az, hogy ugyanott megmutathassa az őt még nagyon is jól ismerőknek: immáron a világ egyik legjobb futballcsapatának, az akkor már az olimpiai bajnoki cí­mmel, és EK-győzelemmel büszkélkedő csapat szövetségi kapitányságáig vitte.

Eddig a cí­mig azonban nagyon hosszú és a politikától közel sem mentes út vezetett.

Gallowich Tibor 1948 nyarán történt leváltásának hátterében is világosan követhető a politikai szál (túl azon, hogy akkor már súlyos beteg volt), hiszen a „Tigris” becenévre hallgató egykori kapus erősen és vállaltan szociáldemokrata nézetei miatt ekkorra jószerivel már kizárttá tették volna a maradását, ha netán makkegészséges!

Ne feledjük: az úgynevezett „fordulat évét” í­rjuk, márciusban a szocdemek kongresszusa elhatározza a Magyar Kommunista Párttal való egyesülést, ami egyben a jobboldalinak nevezett, a kommunistákkal való együttműködés a leghatározottabban ellenzők szárnyának eltávolí­tását is jelenti.

N. Pál József, a neves történész például nem zárja ki, hogy Gallowich Tibor is ennek az áldozata lett, hiszen a közönség és a játékosok körében népszerű, ráadásul sikeres „Tibi bácsi” jottányit sem volt hajlandó engedni elveiből, holott ma már az sem bizonyí­tható teljes egyértelműséggel, hogy tagja volt egyáltalán a Szociáldemokrata Pártnak.

Sebes ugyan már Gallowich kapitánysága idején is végig a válogatott mellett dolgozik edzőként, mégsem kapja azonnal kezébe a karmesteri pálcát.

1948 szeptembere és novembere között Kompóti-Kléber Gáborral és Mandik Bélával hármasban, amolyan válogató bizottságként vezetik a nemzeti 11-et Lengyelország (6:2), Ausztria (2:1), Románia (5:1) és Bulgária (0:1) ellen.

Hármuk közül politikai szempontból magasan Sebes Gusztáv a nyerő: budapesti (ferencvárosi) munkáscsaládban nőtt fel, bérkaszárnyában lakott, már esztergályos inasként szoros kapcsolatba került az 1948-ra iszonyú erőssé váló szakszervezetekkel, és egyenesen vezetett az útja a Vasas csapatához is.

A párizsi éveket követően egy évet játszik a MOM együttesében, ahol Toldi Géza is a csapattársa, majd az MTK profi csapatához, a Hungáriához szerződik (mint azt a megsüvegelendő tudású sporttörténész, Szegedi Péter kutatásából tudjuk: a nevét is ekkor, az MTK intézőjének javaslatára változtatja Scharenpeckről Sebesre) ahol háromszor is bajnokcsapat tagja, miközben a villanyszerelő (!) szakmát is kitanulja, méghozzá olyan sikeresen, hogy az Elektromos művek nyugdí­jas állást kí­nál neki!

(A tárgyilagosság megkí­vánja, hogy leszögezzük: a magyar futball szerencséjére Guszti bácsi a villanykapcsolók élete végéig történő babrálgatása helyett a futballcsapatok hibajaví­tásának és működtetésének szentelte inkább az életét)

Dacára annak, hogy már 1948 áprilisában a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének választják (azaz úgynevezett starthelyzete a szövetségi kapitányi posztra mondhatni roppant kedvező) önállóan csak 1949 áprilisában, a csehek ellen vezeti a válogatottat, ráadásul Prágában egy 5:2-es vereséggel nyit.

Futballtörténelmi szempontból fontos elem: élete első válogatottjában a későbbi Aranycsapat állandó tagjai közül csak hárman (Bozsik, Zakariás és Puskás) kapnak helyet. A 2:5 után egyáltalán nem a véletlen műve, hogy a Prágában leszerepelt gárdát (Turai – Rudas, Börzsey, Balogh – Bozsik, Zakariás – Sándor, Szusza, Deák, Puskás, Szilágyi) az első hazai EK-mérkőzésre, az osztrákok ellenire alaposan felforgatja, s a Henni – Rudas, Börzsey, Balogh – Bozsik, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor összetételű gárdára cseréli. (Figyelem: ez már öt ember az Aranycsapatból. Azonnal nyernek is 6:1 (!)-re.

1949-et í­runk (a Ferencváros szétszedésének dátuma 1950 nyara) és hét Fradi-játékos a nemzeti 11 tagja, ami, persze betudható annak is, hogy az osztrákok elleni találkozó időpontjában (május 8.) a zöld-fehérek éppen útban vannak fennállásuk egyik leglátványosabb bajnoki cí­me felé, ekkor végez Deák „Bamba” Ferenc 59 találattal a góllövőlista élén.

Az új kapitány Ferencvároshoz való viszonya aztán hamarosan gyökeresen megváltozik (egyik főszereplője annak, hogy Budai és Kocsis a Bp. Honvédhoz, Henni és Deák a Dózsához szerződik), de ekkor még láthatóan szimpatizál a zöld-fehérekkel, akiknek, mint azt szinte valamennyi nyilatkozatában nyomatékosan hangsúlyozza, már gyermekkorában is nagy szurkolója volt…

De visszatérve kapitánnyá történő kinevezésének előzményeire: igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnánk, hogy 1948 nyarára már van mögötte tréneri múlt.

Szöges ellentétben a vb-döntőket tekintve vele egyedül összemérhető Dietz Károllyal, aki úgy lett az első számú magyar csapat kapitánya, hogy korábban soha, sehol egy percig sem gyakorolta a tréneri szakmát, Sebes 1940-ben már a Szentlőrinci AC szakvezetője, ahonnan 1943-ban az akkoriban kifejezetten rangos Weiss Manfréd FC-hez (Csepel) szerződik, ám a maga 9. helyezésével szinte szégyenkeznie kell, hiszen korábban, Jávor Pál irányí­tásával a WMFC kétszer is bajnokságot nyert.

Nem is marad sokáig Csepelen, Budafokra szegődik szaktanácsadónak, ékesen bizonyí­tván a tételt: néha a később nagy í­vű karriert befutó edzőknek is vannak furcsa, szinte megmagyarázhatatlan választásaik.

Nem lehet tehát azt mondani, hogy csak úgy belecsöppenne a kapitányi székbe, ám azt sem, hogy erre a nagyon rangos posztra az akkori mezőnyből kizárólag egyes egyedül ő lett volna alkalmas.

Olyannyira nem, hogy a később elképesztő tréneri karriert befutó, a Benficával kétszer is BEK-et nyerő Guttmann Béla, aki 1948-ra már nemcsak jelentős külföldi, hanem nagyon eredményes hazai sikereket is magáénak mondhat (edzősködött a Vasasnál, a Kispestnél és kétszer az Újpestnél is) kifejezetten rossznéven vette, hogy Gallowich Tibor leváltását követően nem őt nevezték ki szövetségi kapitánynak (valljuk be: volt némi igaza), és sértődésében úgy nekiindult a világnak, hogy többé már nem is ült magyar csapat kispadján.

Mándi Gyula

Sebes remekül választott társat magának. Azt a Mándi Gyulát hí­vta edzőül a válogatott mellé, akivel a Hungáriában együtt játszott, és akiről pontosan tudta, hogy emberileg és szakmailag is behunyt szemmel számí­that rá, nem beszélve arról a „csekélységről”, miszerint esze ágában sem volt soha Sebes helyére törni.

A Mandula becenévre hallgató Mándi káprázatos futballmúlttal rendelkezett, 1919 és 1937 között kilencszer (!) nyert bajnokságot az MTK-val, majd az annak megfelelő Hungáriával.

Az Aranycsapat mellett betöltött szerepéről méltatlanul kevés szó esik, pedig edzőként mindennek aktí­v részese volt, amit Sebes Puskásékkal valaha elért.

Amikor Guszti bácsit már inkább a politikai szálak elkötése foglalta le, voltaképpen Mándi Gyula vezényelte a csapatot, igaz a döntő szó mindig a nagyfőnök mondta ki.

Mándinak talán éppen az volt a legnagyobb erénye, hogy szakmai tudásának birtokában soha sem kellett úgymond megalázkodnia Sebes előtt, mindig elmondta, hogy ő mit csinálna a kapitány helyébe, aztán az vagy hallgatott rá, vagy nem.

Kettőjük közös munkáját a kezdeti időkben a később Aranycsapat néven megismert gárda összerakása és játékának kitalálása töltötte ki.

Egészen elképesztő, hogy milyen játékosbőség állt a rendelkezésükre: csak a középcsatár posztjára ott volt az akkoriban éppen 59 gólos Deák Bamba, a kirobbanó formában lévő Szusza, a Vasas elnyűhetetlen fejelőzsenije, Szilágyi Gyula és végül, de közel sem utolsósorban az MTK-ból a Hidegkuti, Palotás kettős.

Öt futballzseninek jutott egyetlen hely, nem véletlen, hogy hol Hidegkutit, hol Szilágyit még inkább szélsőként is bevetették, csak azért, mert egyszerűen nem lehetett egyiküket sem kihagyni.

Aztán az élet úgy hozta, hogy a szinte biztos befutó, a gólgyárként működő Deák Bamba lett a kezdeti Sebes-éra igazán nagy vesztese.

Sebes első nyolc mérkőzésén (!) a Fradi centere mindig a pályán volt és tizenegy góllal hálálta meg a bizalmat.

Gólt lőtt azon az 1949. november 20-án lejátszott svédek elleni mérkőzésen is, amelyet a magyar válogatott 5:0-ra nyert meg.

Nem volt ember Magyarországon (beleértve a két leginkább érintettet, azaz Sebest és Deákot is), aki a mérkőzés lefújásának pillanatában gondolta volna, hogy ez a mérkőzés jelentette „Bamba” utolsó fellépését a válogatottban.

Húsz piros-fehér-zöldben végig játszott mérkőzésén 29-szer talált az ellenfelek hálójába.

És ez akkoriban, kevés volt.

A Sebes-éra második szakasza, az Aranycsapat konkrét kialakí­tása megkezdődött!

Következik: A Sebes-éra tündöklése és bukása