Helyünk a kupanap alatt – I.

New York előtt Amerika Torinóban

1965. június 23., Torino. Ez a nap bár nem rengette meg a világot, de a magyar labdarúgás számára mégis az egyik legjelentősebb dátum. Ha nem a legjelentősebb. Tudom, az Aranycsapat londoni 6:3-s győzelme, vagy az 1938-s és az 1954-s VB döntő sokkal mélyebben belénk ivódott, de talán nem kell ahhoz „elvakult” Fradi szurkolónak lenni, hogy tényként fogadjuk el azt, hogy a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi (európai) kupagyőzelmét a Juventus legyőzésével a Ferencváros szerezte. Tudom azt is, hogy szó szerint ez sem teljesen fedi az igazságot, hiszen a két világháború között a Fradin kí­vül az Újpest is nyert Közép-európai Kupát, de mivel az akkori KK néhány országra korlátozódott, mégis csak 1965-ban ült először és utoljára magyar klubcsapat Európa „kisebbik” trónján. Arról a napról sok mindent tudunk, szerkesztőségünk oldalán is több információt lehet találni a döntőről, mégis mikor elolvastam Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly Helyünk a kupanap alatt könyvének „New York előtt Amerika Torinóban” fejezetét, rá kellett jönnöm, hogy amit tudok, az főleg statisztikai adathalmaz, néhány visszaemlékezés és egy két perces összefoglaló. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a győzelemhez, hogy mi is megérinthessük a VVK serleget és megértsük azt a kort, melyben Mészáros József csapata a csúcsra ért, el kell olvasni az egyéni hangvételű emlékezést.

Amikor a fejezet olvasása közben megláttam a történelmi „képeslapot” 1965-ről, benne Jancsó Miklós Szegénylegények c. filmjét (abban az évben mutatták be a magyar mozikban), első gondolatom azt volt, hogy talán nem véletlenül került megemlí­tésre. Nem akarok párhuzamot vonni Rózsa Sándor betyárcsapatában harcoló, majd a kiegyezés után az Alföld pusztaságában fogva tartott szegénylegények sorsa és a Fradi VVK győzelme között, de ahogy a film elején a narrátor is évszázad nélkül, „csak” a hatvanas éveket emlí­ti, egy kis történelmi fantáziával találhatunk összefüggést. Gondoljunk csak az ötvenes évekre, a Fradit eltiporni akaró hatalmi gőgre, az 56-s forradalomra, annak leverésére, a kivégzésekre majd az 1964-s „amnesztiára”, mely megpróbálta annulálni a szabadság utáni vágyunkat és a sport, benne a foci erejére, mely szinte az egyetlen kitörési pontja volt a kor szegénylegényeinek. Mi is be voltunk zárva, és ahhoz, hogy megmutassuk a tudásunkat, hogy eltudjuk hinni, mi is Európa részei vagyunk, el kellett foglalni annak egyik legbecsesebb trónját.

Hosszú út vezetett Torinóig, olyan csapatok ellen kellett továbbjutnunk, mint a Brno, a Wiener SC, az AS Roma, a Bilbao, és a Manchester United (az utóbbi két csapat ellen három mérkőzésre volt szükség), de a Fradi nem jutott a szegénylegények sorsára, nem buktak el a történelem viharában, hanem Fenyvesi Máté nagyszerű fejesgóljával a csúcsra értek. Akik ismerik a filmet, azok tudják, hogy a végén amikor kihirdetik a császár í­téletét, mely megkegyelmez Sándornak, a többiek örömükben elkezdenek énekelni egy Kossuth-nótát, pedig rájuk a halál vár.

1965. június 23-án, a Dienst bí­ró hármas sí­pja után a Fradi játékosra az öröm, a VVK kupa várt. Albert Flóriék győztek, legyőzték Európát, és mikor Mátrai Sándor az égnek emelte a serleget, itthon, a „zárt kapuk” mögött élő százezrek torkából tört fel a „Hajrá Fradi” kiáltás.

Arról a varázslatos napról, az odáig vezető útról meg szóljon a szerzőtrió történeti emlékezése…