Soha nem voltam a komolyzene rajongója. Volt olyan időszak, amikor a Pink Floyd, a Queen és a Supertramp körül forgott a világom, akkoriban már a „komoly” jelzőtől is libabőrös lettem, ráadásul a nagyzenekarok előtt az emelvényen toporgó, a közönségnek háttal álló és egy vékony pálcikával kalimpáló és gesztikuláló emberke mindig felvidított. Tán az előtte ücsörgő zenélő csapat nélküle össze-vissza fújná, húzná a hangszerét? Akkor még inkább egy cirkuszi számnak tartottam, eszembe juttatva nagypapám kissé epés megjegyzését a karmester pálcáról, melynek láttán megjegyezte, hogy ezzel inkább egy elefánt fogát kéne piszkálni és nem hadonászni a zenészek előtt, mert a végén még kiszúrja a hegedűs szemét. A kissé degradáló hozzáállásom a komolyzenéhez és főleg a karmesteri pálcához Kocsis Zoltán változtatta meg, aki elsősorban zongoraművész volt, de azt a bizonyos pálcát is zseniálisan vezényelte a zenekar előtt. Emellett remek történeteket is mesélt a zenéről, az irányításról, a technikáról. Ha most egy felkapott karmesteri pálcával „huszárt vágnék”, akkor a cilinderből a nyúl helyett egy kérdés ugrana elő: vajon 1965-ben megnyertük volna a VVK-t Mészáros Dodó nélkül? Majd 1967 és 68-ban dupláztunk volna Lakat tanár úr nélkül, vagy 1995-ben elértünk volna a BL csoportkörbe Novák Dezső nélkül? A kérdés talán költői, de ahogy egy nagyzenekar sem tud igazán maradandót alkotni egy „pálca” nélkül, úgy egy focicsapathoz is kell egy karmester, aki fazont, taktikát ad, aki szinte mérnöki precizitással építi fel az előtte álló 90 percet. Ahogy Szerhij Rebrov tette a tegnapi Celtic meccsünk előtt és alatt. Nekünk most ő a karmesterünk, méltó utódja az előbbi említett ferencvárosi legendás edzőknek. Más kor, más foci, más taktika, de egyben mind a négyen egyformák: ők a labdarúgásunk tökéletes karmesterei. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →