Mivel hétfőn munkanap, í­gy már közvetlenül a mérkőzés után leültem a gép elé pedig még dúl bennem a méreg és a keserűség, ami általában soha nem jó tanácsadó. Legszí­vesebben egyetlen sort sem í­rnék, legfeljebb egy rossz diákként százszor leí­rnám egymás után, hogy széllel szemben mi mindent nem lehet csinálni. Mindenki tudja az okát aki látta a mérkőzést. Nem kell szépí­teni, nem kell finomkodni, győztek a mészárosok, győzött a vandál foci, melyhez az illetékes urak annak rendje és módja szerint lelkesen asszisztáltak. Talán mégis jobb lenne nem folytatni, aludni kéne rá egyet és majd reggel a gőzölgő kávé simogatása mellett folytatni. Addig hátha kialszom a dühöt, a mérget, a keserűséget. Írtam is egy szolid bevezetőt, egy kicsit berzenkedtem Böde Dani sorsán, de a bí­rói hármas sí­pszó után egy jól irányzott deletével a kukába küldtem. Pedig a 5-8-11 számhalmaz bevetésével még a matematikai nem tudásomat is szóba hoztam, belekeverve egy kis számmisztikát. Oldani akartam a feszültséget, hátha lenyugszom, de nem sikerült. Valójában nem is akartam. Elegem van az álszentségből, az udvariasságból, nem gondoltam volna, hogy az igazságérzetem hatvanévesen mondja fel a szolgálatot. Többféleképpen ki is lehet kapni. Lehet rossz játékkal, céltanul, helyzet nélkül – volt rá példa. Meg arra is, hogy nem játszottunk rosszul, helyzetek garmadát dolgoztuk ki, de az ellenfél eggyel többet lőtt. De ami tegnap történt, arra nehéz (vagy talán nagyon is könnyű?) magyarázatot találni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →