A kétely egész héten ott motoszkált bennem. Nem akart távozni, nem akart egy mosoly kí­séretében elbúcsúzni, megveregetni a vállam, “nem kell itt a hiszti, volt egy rossz meccsetek és kész, a nagyokkal is előszokott fordulni”. Napról napra csak marta a gyomrom, a fekélyem meg újra orvosért kiáltott. Kit érdekelnek a nagyok, azok csak “gyötrődjenek” a BL négyesében (azért a Pool játéka “pestiesen” mondva, nem volt semmi), és mivel a magyar focit már évek óta beárazták, nekünk itthon van dolgunk, nekünk a “kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk” jutott. Ezért volt nehéz elviselni a múltheti teljesí­tményt, a kilátástalan, ötlettelen játékot, melyre csak gyógytapasz volt az utolsó pillanatban megmentett pontocska. Próbáltam elhessegetni minden fajta csalódottságot és keserűséget, de a kétely még sem akart távozni. Vajon a Haladás ellen fordul a kocka? Vajon összekapjuk magunkat és nem hagyjuk, hogy a hetekkel ezelőtt beharangozott “bajnoki döntőre” (kimondottan utálom ezt a titulust) már egy kivéreztetett csapatként érkezzünk meg Felcsútra? Vagy tényleg csak kisiklás volt a múltheti téblábolás és simán lefocizzuk a stadionavató emlékébe kapaszkodó vasi gárdát? A válasz elég bonyolultra sikeredett és még az elején kibököm, hogy a “nehezen, de biztosan” cí­m nem egy új celeb műsor kissé túlárazott reklámja, ezért talán nem kell egyből a magyar nyelv professzorait tetemre hí­vni és főleg (talán) nem szükséges engem a dilidoki dí­ványára fektetni. “Vallok” én magamtól is, és ha nem látok meg a meccs végén két számpárost (24-8, 15-4), akkor valószí­nűleg másképpen ébredek és a lefújás utáni “kibrusztoltuk” jelzőt választom, mely talán jobban idomul a látottakhoz…vagy mégsem? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →