Ilyenkor áldom a sorsom, hogy vidékiként a hazaút közel két óra, í­gy egyrészt van idő átbeszélni a látottakat Laudetur barátommal, másrészt arra meg nincs idő (meg hangulat sem), hogy késő este egyből a gép elé üljek és “melegében” egyből papí­rra is vessem azokat az érzéseket melyek egy ilyen szenvedés után kavarognak bennem. Tegnap este még arra sem volt erőm, hogy bekapcsoljam a gépet és megnézzem, hogy a Videoton mit is végzett a Lokival, az “okosomra” sem néztem rá, hagytam magam fortyogni, nem mintha tartottam volna attól, hogy a héten egy sima négyest kapó Debrecen komoly ellenállást fog kifejteni Felcsúton. Azt meg csak igen halkan mondom, hogy nagyon nem szerettem volna egy vendégsikert, nem tudtam volna örülni annak, ha újfent egy “harmadik” szól közbe és ezzel eltakarja a valóságot, mely a tegnap tűző nap sugárzása mellett úgy hasí­tott belénk, hogy az időnként ténylegesen is fizikai fájdalmat okozott. Nem csak nálam, de olyanoknál is, akik örök optimistaként még a rosszban is megpróbálják kikaparni a csipetnyi jót, most kb. a 20. perctől olyan “hangokat” ütöttek meg, mely a történelem során sok helyen forradalmat váltottak ki. Keserűség, csalódottság lett úrrá, és bár néha megembereltük magunkat és a hang erejével próbáltunk valamiféle lendületet, iramot, lelkesedést és odaadást plántálni a játékosokba, de ez olyan volt, mintha egy készülő hurrikán előtt homokvárat épí­tenénk a tengerparton. A pontvesztés is fájó, de az egy felcsúti győzelemmel még pótolható lenne (álom, álom, édes álom), viszont a keserűséget nem ez okozta, hanem a mutatott játék…helyesebben a mutatott labdatologatás, mert játékról legfeljebb Domó (szerkesztőtársam unokája) tudna mesélni, aki elég hamar megunta a pályán látottakat, í­gy előkapva a papa “okosát”, betöltött egy focis játékot és pillanatok alatt 2-0-ra vezetett. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →