Mivel a február úgy döntött, hogy sutba vágva saját szeszélyességét, a felhőket és az esőt szárazabb vidékekre száműzi, a nap is úgy gondolta, ideje felébredni, feltölteni az aksikat és kellemesen simogató fénysugarakkal ölelte körbe a szombati ebédet. Késztetést is éreztem, hogy kapirgáljak egy kicsit a kertemben, hátha a virágok és a fák is korábban ébrednek és megtörik az elmúlt hónapok szürkeségét. Délután még várt egy kiállí­tás megnyitója, í­gy csak fél hat körül értem haza és őszintén be kell vallanom, addig nem nagyon foglalkoztam a ránk váró 90 perccel. Egy pillanatra fel is ötlött bennem, hogy úgy látszik az öregedés jobban kezd elhatalmasodni rajtam, mint ahogy szeretném, hiszen már nincs meg bennem az a tűz, az a szenvedély (mely gyomorgörccsel és 120-s tempóban verő szí­vvel párosul – igaz arra már nagyon kell vigyáznom), mely évekkel ezelőtt még meghatározta a mérkőzés napját. Ez persze nem jelenti azt, hogy kihagynék egyetlen Fradi meccset is (otthonit az arénában, idegenben meg szerkesztőtársaimmal a skype-n keresztül), mert anélkül még mindig nehezen viselem az „üresjáratokat”. Mert bár kedvelem a külföldi bajnokságokat is (nézem is rendszeresen), de mégis csak az az igazi, amikor a pálya egyik térfelén zöld-fehér csikós mezben, Fradi cí­merrel ékesí­tve próbálják a pöttyöst (mely manapság már csak gumilabdában kapható) az ellenfél kapujába terelni. Ez még akkor is í­gy van, ha a magyar foci egy olyan narancs, mely „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →