Vasárnap reggel békésen szürcsölöm a kávémat, a friss ropogós sportújság helyett az internetet böngészem, mégis csak fel kell valahogy készülni a foteles jegyzetre, hiszen a tegnap délutáni mérkőzésen volt egy-két olyan szituáció amit szerettem volna „közelebbről” is megnézni mielőtt minden dühömet a bí­rói hármasra (vagy ötösre?) zúdí­tanám. Erre meg itt van előttem Dani, aki először mosolyog, a szokásos stí­lusával értékel, majd hirtelen barázdák jelennek meg az arcán, feltör belőle az ébredő erő, két gólt lőtt, de egy sem került be a jegyzőkönyvbe, „lehet, hogy én látom rosszul, és abba kéne hagyni”. Ahogy kimondta, a kezemből kicsúszik a kávéscsésze, oda a reggeli kávém, fel is kell törölnöm a padlót, szerencsémre a bögre valahogy megúszta és nem kell „ráhátékáznom” Danira a költségeket. Mivel találtam még egy kis kávét, í­gy túl nagy baleset még sem ért, de percek kellettek ahhoz, hogy megemésszem Dani kifakadását. Súlyos sérülés után (amit először hosszabbnak jósoltak) pályára lépett, volt benne egy kis félelem, de az első lövéséből Ramí­rez gólt fejelt, majd egy percre rá villant a sérült boka, az átemelését a gólvonalon a felcsúti hátvéd beljebb segí­ti, amit utólag az MLSZ öngólnak titulál, majd néhány perc múlva Ramí­rez adja vissza a kölcsönt, mértani pontossággal í­vel Dani fejére, onnan először a kapufára, a visszapattanóra Dani eszmél gyorsabban, széttárt karokkal fut a szurkolók felé, de harsan a sí­p, szabadrúgás kifelé. Támaszkodott egy kicsit, kihasználta 100 kilós erejét, ilyen gólokat Angliában futószalagon fejelnek, de nálunk ez szabálytalan. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →