Nem kedvelem a Debrecen elleni meccseket. 12 évvel ezelőtt, egy május végi borzalom úgy égett a csontjaimba és olyan mély sebet ejtett, hogy utána 6 évig még az Üllői úti felüljárót is elkerültem. Nehéz volt feledni azt a pénteki napot, de ahogy mondani szokás, az idő végül is minden sebet begyógyí­t. A bajnoki lebonyolí­tási rend miatt talán nem törvényszerű, de ha május, akkor Debrecen. És nem csak 2003. május 30.-a, amikor elvesztettük a bajokságot és sokan a hitünket is, hanem szinte napra pontosan egy évre rá egy újabb bajnoki döntő a Loki ellen, ahol már nem hibáztak Geráék, igaz a 28. bajnoki cí­münkhöz (de régen volt már!) kellett az ellenfelek botlása is. 11 évvel később, a III. Szentélyünkben nem a bajnoki cí­m volt a tét (talán majd jövőre), sőt ha jól belegondolunk az izgalmakat száműzhettük is volna. A bajnoki cí­m eldőlt, kupadöntősként biztos a kora nyári kupaindulás, az meg, hogy másodikok vagy harmadikok vagyunk, statisztikailag fontos, de érzelmileg nekünk csak a végső diadal adhat megnyugvást. Ennek fényében eléggé nyugodtan készülődtem a 81. Ferencváros-Debrecen bajnoki rangadóra, magamban talán csak annyi feltételt szabtam, hogy játsszunk egy jót és lehetőleg folytassuk a veretlenségi sorozatunkat. Az eredménytől függetlenül a barátaimmal úgyis jól fogjuk érezni magunkat. A végén mégis „fancsali” mosoly ült az arcunkra. Szeretek ajándékozni, de nem egy pontot…és főleg nem a Lokinak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →