Amikor 1826-ban, Joseph Nicephore Niepce 8 órás expozí­cióval elkészí­tette a világ első sikeres és maradandó fotóját, valószí­nűleg nem gondolta, milyen örök emléket hagyott az utókorra. Az ember, amikor fényképezik, az a vágy hajtja, hogy kimetsszen egy szeletet a világból, amelyet ő lát, hogy megosszon velünk valamit képein keresztül saját magából is. Az elkészült kép általában nem csak egy alkotás, vagy egy elképzelt álom, hanem maga a valóság. A képeknek lelkük van, és mint a tükrök mutatnak vissza alkotójukra, örömeire, érzéseire. Az emberen keresztül meg utal a korra, és megpróbálja megértetni a jövővel, hogy honnan is jöttünk és merre tartunk.

A képek mesélni is tudnak. Ha nem csak nézni akarjuk őket, hanem meg is látjuk bennük azt, amit üzennek nekünk, sokkal közelebb kerülhetünk a múltunk megértéséhez. Erre a fotósok által már régen mondott igazságra tegnap jöttem rá. Úgy robbant belém a felismerés, hogy ezek után, ha egy képet a kezembe veszek, biztos, hogy más szemmel fogom nézni. A visszajelzésekből eddig is tudtuk, hogy sok olyan olvasónk van, akik határainkon kí­vül élnek. Vannak köztük olyanok, akik véletlenül, a „guglin” keresztül találtak adatokat édesapjukról, nagyapjukról a honlapunkon és azután vették fel a kapcsolatot szerkesztőségünkkel.

Frank Mike-Mayer, Mike István fia is í­gy találta meg édesapja adatlapját a honlapunkon. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →