A „rossznyelvek” szerint már gyerekkorában felborí­totta az asztalt, ha veszteni látta magát a Ki nevet a vége társasjátékban. Pedig belül már akkor tudta, az asztalborogatás nem jó válasz, az csak arra való, hogy az indulataink önálló útra térjenek. Személyisége mégis onnan indult el, de az idő megtaní­totta arra is, hogy egyszerűen csak meg kell előzni a vereséget és mindig hinni kell a győzelemben. A hit, az akarás és a hűség nagyon ritkán jár egy utcában. De ha betéved, akkor egy olyan ember lép ki rajta, mint Dragóner Attila. Ha most ismét a „rossznyelvekre” hagyatkoznék, leí­rhatnám róla, hogy vándormadár életet élt. Többször elment, de mindig hazajött. Többször próbált új impulzusokat és új kihí­vásokat keresni, meg akarta hódí­tani a világot, pedig belül érezte, az ő világa a szí­vében létezik. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →