Rab Tibor: Védőért ennyit még nem í­gértek, az OTSH mégsem engedett el

Rab Tibor

A Ferencvárosban összesen 467 mérkőzésen lépett pályára, s megannyi sikernek a részese lehetett. Akár azt is mondhatnánk, hogy 20-21 évesen már a csúcson volt, hiszen 1976-ban bajnoknak, kupagyőztesnek, s KEK-döntősnek mondhatta magát. Hátvédért annyit még nem kí­nált külföldi csapat, amennyit érte fizetett volna a görög OFI, ám 1983-ban az OTSH elnöke csak annyit mondott: te még ennél is többet érsz, í­gy – nem mehetsz… S ezzel egy életre elvágták Rab Tibor légiós karrierjét, aki 33 évesen játékos-edzőként az osztrák Gattendorfban mégis belekóstolhatott a külföldi létbe. Hogy aztán búcsút is intsen az edzői pályának, hiszen ma már – teljesen más területen dolgozik …De vajon mi lett az FTC egykori 20-szoros válogatott hátvédjével? Akinek a pályafutása sem mindennapi körülmények között indult: élete első Fradi-meccsét a felnőttek között Liverpoolban játszhatta a KEK-selejtezőben, mindössze 19 évesen …

Edző helyett – könyvelő

– Utoljára akkor hallottuk a nevét, amikor több ferencvárosi legendával együtt felhí­vást intézett a zöld-fehér szurkolókhoz: „Mindenki a stadionba!” cí­mmel.
– Bevallom, nagyon nehezen viselem, hogy ilyen méltatlan helyzetbe került a Ferencváros. Természetesen naprakész vagyok az eseményeket illetően, még akkor is, ha nem minden mérkőzésre jutok ki, és szörnyű látni, hogy idáig fajultak a dolgok. Ennek az egész folyamatnak az anyaegyesület is a kárvallottja, s bár én is próbáltam befektetőket hozni korábban a klubhoz, ez nem sikerült. Nem tudom, mit hoz a jövő …

– Hogy a labdarúgástól nem szakadt el teljesen, jelzi: állandó résztvevője az öregfiúk-csapatnak.
– Az öregfiúknak és az old boys bajnokságnak egyaránt. Előbbinek ugyan egy hete vége, az utolsó meccsünket a bajnok Vasas ellen múlt csütörtökön játszottuk, 1-1 lett az eredmény, ami nem is rossz, lévén a mi csapatunk negyedik helyen végzett. Hétfőn aztán az öregfiúkkal is vérre menő tétmeccset játszottunk az angyalföldiekkel.

– Lelkesen, hatalmas átéléssel beszél a mérkőzésekről, í­gy adja magát a kérdés: miért nem maradt a sportágban?
– Azzal kezdeném, hogy már nagyon régóta a családi vállalkozásunkban dolgozok, cégeknek könyvelünk, s ez betáblázza az egész napomat. Egyébként korábban odakerülhettem volna a Ferencvárosba, de valamilyen oknál fogva nem kellettem, majd 2002 környékén immár az FTC Zrt. felügyelő bizottsági tagjaként számí­tottak volna rám – amit örömmel el is fogadtam volna -, de egyesek nem tették ezt lehetővé. „Túl fiatal vagy még ide” – mondták, én pedig nem erőltettem. Ha egyszer nem kérnek belőlem, én nem erőltetem …

– És az edzői pálya? Hiszen karrierje végén játékos-edzőként is tevékenykedett, itthon és külföldön egyaránt.
– Valóban, s talán nem véletlenül. Nekem az első diplomám labdarúgó szakedzői, az államvizsgát még a ’82-es spanyolországi vb előtt letettem. És az NB III-as Monor, majd később az osztrák Gattendorf tényleg játékos-edzőként alkalmazott.

„A KEK-döntő után érettségiztem”

– Ugorjunk vissza az időben, hiszen adódik a kérdés: hogy lett önből labdarúgó, a Ferencváros legendája?
– Olyan családba születtem, hogy nem is volt más választásom … Édesapámnak mindene volt a labdarúgás, volt játékos, edző, játékvezető és sportvezető egyaránt. A két bátyám szintén a focinak élt, az idősebb az FTC-tartalékig vitte, majd a katonaság után a Palicskó-edzette MTK-ban közel száz meccset játszott. A kisebbik bátyám – aki édesapánk szerint a legtehetségesebb volt közülünk – sajnos szembetegsége miatt korán abbahagyta a játékot, s ezek után nekem kötelező volt futballistának állnom. És természetesen a Ferencvárosban.

– Ahol mindent beleszámolva – bajnoki, kupa, nemzetközi tétmeccsek, barátságos összecsapások – összesen 467 meccset játszott. Nem is akarták soha elcsábí­tani?
– Akkoriban más idők jártak, nem volt annyi vándormadár, mint manapság. Máshogy viszonyultunk a klubjainkhoz, mi a hűség szót is teljesen másként értelmeztük. Szerettem a Ferencvárosban játszani, jóban voltak a társaimmal, de ami még ennél is fontosabb: engem elfogadtak a szurkolók is. Ráadásul süvölvény koromban bejártam az egész világot, s ez nekem akkoriban maga volt a csoda. Innen is ered a becenevem: Sügér, hiszen a le- és felszállástól a bal fülemre halláskárosodást szenvedtem, mí­g Ebedli Zoli, „Ebi” a jobb fülére nem hall. Ha megyünk az utcán, nem mindegy, ki melyik oldalon sétál, mert nem halljuk egymást …

– És már a kezdet is a csoda kategóriájába tartozott: ferencvárosi debütálására Liverpoolban került sor, 19 évesen. Hogy élte meg?
– Ahogy egy csodát megél az ember … Emlékszem, még a szakközépiskolát sem fejeztem be, hiszen a KEK-döntő után érettségiztem, s í­gy járjál nappali tagozatos iskolába, napi két edzés mellett… De nekem szerencsém volt, hiszen 1974-ben az ifikkel megnyertük a bajnokságot, s abból a csapatból kilenc játékos felkerült a nagyok 22-es keretébe. Nyilasi, Takács, Kelemen, Rab és még sorolhatnám. És nekem tényleg Liverpoolban, a KEK-selejtezőben kellett beugranom. 19 évesen … Odakint 1-1-et játszottunk, idehaza 0-0 lett, kint volt az egész iskola … Ősszel aztán az utolsó három meccsen már az NB I-ben is játszhattam, de azt a pillanatot sem felejtem el soha, amikor a belgrádi meccsen kiállí­tott Bálint László helyére Dalnoki Jenő engem állí­tott a Malmö ellen a védelem tengelyébe. Így adódott, hogy a döntőben a Dinamo Kijev ellen is én játszottam középhátvédként. Sokan mondják, hogy a csikócsapat játszotta a KEK-döntőt, de ezzel azért vitatkoznék, hiszen a kezdő tizenegyben azért ott volt Géczi, Vépi, Martos, Pusztai és Máté, majd szép lassan a fiatalok is beépültek.

Sérülékeny, gyenge immunrendszerrel

– Első válogatottságára sem kellett sokat várni: 1975 szeptemberében Ausztria ellen húzhatta magára először a cí­meres mezt.
– És nyertünk 2-1-re Európa-bajnoki selejtezőn. Még húsz éves sem voltam.

– A nemzeti csapatban 1975-től ’82-ig játszott, 20-szoros válogatott, ám világbajnokságon csak egyszer, az argentin 1-4 során játszhatott. Miért?
– Mert eléggé sérülékeny voltam, gyenge immunrendszerrel, a bokám a serdülő óta a mai napig, ha mondjuk teniszezem, kifordul. Ezért voltam ilyen kevésszer válogatott, meg aztán nagyszerű riválisaim voltak a posztomon, elég csak Garaba Imrét emlí­tenem. Sokszor a kispadon csücsültem.

– Egyetért azzal a megállapí­tással, hogy már 20-21 évesen a csúcson volt? Hiszen KEK-döntő, bajnoki arany, MNK-győzelem, válogatottság, FTC Fair-Play-dí­j egyaránt ott volt a tarsolyában, s még csak 1976-ban járunk.
– Nem én voltam a csúcson, hanem a CSAPAT. Így, nagybetűvel, mert az tényleg egy jó társaság volt, Mindenkinek megvolt a feladata, a szerepe, s az a gárda három, négy évig a spiccen is maradt. Egészen az 1978-as világbajnokságig, majd Bálint távozásáig. Őt ugyanis nem lehetett pótolni …

– Még Rab Tibornak sem?
– Mindig rám szólt, ha tí­z méternél távolabb kerültem tőle: Tibi, gyere vissza! Mert őt azért be lehetett fűzni, ha egy az egyben vitték rá a labdát, de amí­g én birkóztam a csatárokkal, addig ő elegánsan felszabadí­tott, s a lecsorgókat összeszedte, a kiváló rúgótechnikájának köszönhetően pedig szépen támadásba dobta a csapatot. Nagyon sokat köszönhetek neki.

– Érdekes viszont, hogy ön mégsem tudott külföldre igazolni, a hangzatos sikerek ellenére sem. Ennek mi az oka?
– 1983-ban egy ismerősömön keresztül egy hetes próbajátékon vettem részt Görögországban az OFI-nál. Meg is feleltem, minden rendben volt, s úgy jöttem haza, hogy szenzációs minden, lakás, család, szerződés, minden együtt volt, a klub és én egyaránt jól járunk az átigazolással. Csakhogy nekem akkor még néhány év kellett a harminchoz, s az OTSH-ban Csáky Sándor azt mondta: többet érek annál, mint amennyit a görögök fizetni akarnak értem. Hiába mondtam én, hogy Sanyi bácsi, védőért ennyit még nem adtak, az öreg hajthatatlan maradt. „Te akkor is többet érsz” – felelte, s ezzel el is volt intézve minden.

Diplomata útlevél, vendéglátóüzlet…

– Három évvel később pedig – Monorra került.
– Megcsömörlöttem. Mindentől. Hí­vott szegény Kaszás Gábor Siófokra, s Győrből is volt ajánlatom, de nekem valahogy elegem lett mindenből, s ekkor, a bajnokság végén szólt Fábián Jóska, hogy menjek edzősködni az NB III-as Monorhoz. Mondta, játszani is lehet. Másnap ott voltam, s az első edzősen nyolc játékos jelent meg. Hí­re ment, hogy ott vagyok, másnap huszonvalahányan lettünk. Így kezdődött.

– Majd 1988-ban Gattendorrf következett. Csak a pénz motiválta ekkor már?
– Leginkább az. Meg nem akartam teljesen leállni, s nekem tökéletesen megfelelt, hogy egy edzésre, s egy bajnokira utazom Ausztriába. Legalább ennyire fontos volt, hogy akkoriban nem volt világútlevél, í­gy diplomata útlevéllel mászkáltunk, bárhová a világban. Vendéglátó üzletem volt, sűrű, de gyönyörű időszakot éltem át.

– Kevésbé gyönyörű viszont, hogy volt idő, amikor spiclinek, a csapat besúgójának tartották a Ferencvárosban – Nemere mellett.
– Egy-két ember gondolta í­gy és terjesztette. Azt is tudom, kik és azt is, miért. De az én lelkiismeretem tiszta, csakhogy néhány embernek odamondogattam, ha nem tetszett valami, s aztán ők rám ragasztották ezt. Ráadásul éppen ők voltak a csapat besúgói … De engem ez már nem foglalkoztat, sokkal inkább törődöm a családommal, az öt gyermekkel. És büszkén mondom: a két csodálatos lányunokámmal, akik kettő és négyévesek. Mellettük kit érdekel, hogy kik és mivel vádoltak évekkel ezelőtt?!

(Andics Gábor / Sportplusz)