Rémay János

Rémay III János (1903. január 1., Stanford – 1945. november 2., Szeged), az NSC és a Nemzeti FC jobbszélsője, 1925 és 1927 között 6 mérkőzésen öltötte magára a cí­meres mezt és 1 gólt szerzett.

Számos kiváló futballistacsaládot jegyez a magyar labdarúgó-história, de a Rémay fiúk közöttük is különleges helyet foglalnak el. Mindhárom fivér remek játékos volt, a két öcs, Gyula és János egyaránt szerepelt a magyar válogatottban, a legidősebb testvér, József viszont tekintélyes, hosszú külföldi pályafutást tudhatott magáénak.

Mindhárman Amerikában születtek, József Torringtonban, János és Gyula Stanford városában, egyébként Újév napján.

A két fiatalabb testvér közül Gyula még az amatőr NSC-ből lett válogatott 1926-ban, a belgák elleni brüsszeli találkozón (2:0). A középcsatár hajdanán kapusként kezdte, de hamar elment a kedve tőle, mert önfeláldozó védései következtében elvesztette néhány fogát. Előrement csatárnak. Jól tette, hiszen például az 1926-27. évi, első profibajnokságban 11 góljával az előkelő harmadik helyet foglalta el a góllövőlistán, a III. kerületben játszó Horváth László (14) és a válogatott Fradi-center, Dán Vilmos (12) mögött holtversenyben, a magyar labdarúgás olyan klasszikusainak társaságában, mint Schlosser és Kohut Vili. Hátrányaként azt emlegették, hogy meglehetősen lassú játékos volt. A Nemzetin kí­vül a Zuglóban is játszott.

A legkisebb Rémay testvér, János teljes első osztályú pályafutását az amatőr NSC-ben és a profi Nemzeti FC-ben töltötte. Hallatlanul gyors játékos volt, labdával együtt futva maga mögött hagyta az ellenfél védőit. Ügyesen cselezett, pontosan adott be és bátran tört kapura. Leleményessége és a kapu előtti helyzetfelismerése jóval meghaladta az átlagot. Hat í­zben volt magyar nagyválogatott. Szegeden halt meg, betegen tért haza a hadifogságból, bátyja volt klubja, a Szegedi TK temettette el.

A két kisebb Rémay fivér egyetlen esztendőben játszott az országhatárokon kí­vül, amikor a báty, József hí­vására az 1923-24-es idényben az aradi AMEFA együttesét erősí­tették. József már egy éve ott volt, ő eszközölte ki a vezetőknél két öccse odahí­vását.

Az ő karrierje egyébként a leghosszabb és a legérdekesebb, évtizedekkel túlélte testvéreit.

A háborúban Bécsben és Szegeden szolgált katonaként, majd utóbbi helyen ott ragadt. A Szegedi TK-ban játszott balhátvédet, több alkalommal a délmagyar válogatottban is helyet kapott. 1922-ben Aradra ment, ahová egy évvel később öccseit is magával vitte. 1924 szeptemberében Párizsba került, a Club Francais szerződtette. Egyetlen párizsi esztendejében a városi bajnokságot megnyerte csapatával, sőt, a francia B-válogatott ellen kiálló „idegenválogatottba” (értsd: az ott játszó vándorok, idegenlégiósok csapata) is beválogatták. 1925-ben került Mulhouse-ba, ahol később meg is telepedett. Hat évig játszott közmegelégedésre az FCM-ben, egy í­zben, 1928-ban még a Francia Kupa elődöntőjéig is eljutott együttesével. Közben 14-szer meghí­vták Elzász válogatottjába is. 1931-ben fél évig az FC Basel labdarúgója volt, de súlyos megbetegedése miatt alig játszott, egy időre fel is hagyott az aktí­v futballozással. 1932-ben Algériába ment, ahol egy-egy évig az ASM Oran, ill. a Mascara együtteseinél játékos-edzőként dolgozott. Kisebb elzászi csapatoknál (US Thann, Moulins) további három évig játszotta ezt a kettős szerepet, majd „hazatért” Mulhouse-ba, ahol 38 évesen (!) még két évig játékosként tartottak igényt rá.

Szeretett klubjánál még további 18 (!) éven át edzősködött, több-kevesebb sikerrel, a hatvanas évek végén még a klub ifiszekciójánál tevékenykedett.

(Dénes Tamás, Peterdi Pál, Rochy Zoltán, Selmeci József, Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak valamint a www.hadisir.hu felhasználásával)