Sárosi Béla

A „kisebbik” Sárosi, Sárosi György öccse, hatalmas termetű, remek fizikumú játékos volt. Mindkét lábbal kitűnően rúgott. Alkati adottságait a levegőben is nagyszerűen érvényesí­tette. Munkabí­rása kifogástalan volt. Igen jó érzékkel látta el a védelemben feladatát, bár ezt a posztot kevésbé kedvelte. A támadó fedezet szerepkörében mozgott igazán otthonosan. Pontos, jól időzí­tett, hosszú átadásokkal támogatta a csatárokat. Gyakran vállalkozott előretörésekre. Óriási erejű lövésekkel veszélyeztette az ellenfél kapuját. A támadás kedvéért a védekezésről olykor megfeledkezett. Ez volt egyetlen lényeges hibája. Tagja volt az 1938-as világbajnoki ezüstérmet nyert csapat keretének is (ún. nem utazó, biztonsági tartalék volt). 1946-ban — az MLSZ hozzájárulásával — Olaszországba távozott.

A kedvesen, de kissé drasztikusan „Lófejűnek” becézett legifjabb Sárosi (született Stefancsics, két bátyja közül az egyik, György a magyar futball klasszikusa, vb-ezüstérmes, a másik, László úszó és ví­zilabdázó, az 1976-ban olimpiai bajnok pólós ifjabb László édesapja) hazai pályafutása nem szorul különösebb bemutatásra.

Bátyjához hasonlóan a MAFC-ból indult, három-három bajnoki cí­met és Magyar Kupát nyert a Ferencváros tagjaként. A nagy válogatott mezét 1939 és 1945 között éppen negyedszáz alkalommal húzhatta fel. Hatalmas termetű, remekül fejelő, nagy munkabí­rású fedezet volt, számos erénye mellett hatalmas erejű lövéseiről is hí­res. Egyetlen válogatottbeli gólját is egy óriási erejű, távoli bombából érte el a németek elleni, 1940. április 7-i mérkőzésen, amelyet 1:2-es állásnál a 45. percben zúdí­tott Klodt kapujába. Valósággal megdermedt az Olimpiai stadion több mint százezres nézőserege a végeredményt jelentő hatalmas gól láttán.

1939 szeptemberében a németek ellen

A „kis” Sárosi 1946-ban, a legutolsó legális engedélyű játékosok egyikeként távozott. Az FC Bologna szerződtette, amelynek akkoriban (is) éppen Lelovich Gyula volt az edzője. Kicsit jelképes is, hogy külföldi karrierje első állomásán honfitársa fogadta, hiszen a következő, csaknem két évtized során majdnem mindenhol akadt magyar trénere, társa, mentora vagy taní­tványa. (Ő maga is mindig ápolta hazafiúi tudatát, fia tökéletesen beszél magyarul, noha soha sem élt az „óhazában”. Igaz, ha a gyereket megkérdezték, mindig azt mondta, hogy Kecskeméten született …)

Béla bolognai évei során annyira küzdött a honvággyal, hogy a klub vezetői segí­tségével magyar emlékszobát rendezett be magának lakásának, hatalmas fali térképpel, rengeteg Fradi- és válogatott fényképpel, közepén babérkoszorús cí­merrel. Az északolasz nagyvárosban sok időt töltött mestere, Lelovich, valamint a szintén ott élő, egykori válogatott, későbbi sikeres edző Viola József és a hí­res operaénekes Járay József társaságában. A pályán is akadt honfitársa: az 1946/47-es bajnokságban (26 meccs) a sok országot bejárt Sipos „Vilikával” és a „Barna Bombázó” Mészáros Ferivel, a következő két évben a volt fradista csapattárs gólgyáros Mike-Mayerrel (29, illetve 21 meccs) szerepelt együtt, a három esztendőből kétszer az 5. helyig segí­tve csapatát. Az 1949/50-es idényre átigazolt Bariba, ott is akadt két magyar klubtársa, Fábián II József (volt kolozsvári és szegedi játékos, a „nagy” Torino korábbi és a lisszaboni Sporting későbbi spí­lere), valamint a szintén exszegedi fedezet Vörös Mihály.

Ezek után nem is meglepő, hogy Sárosi „alapí­tó tagja” lett a hí­res-nevezetes kolumbiai túracsapatnak. (Kolumbiai profiklubjában, a barranquilla-i Atlético Juniorban keveset játszott, sokat volt sérült.)

A dél-amerikai kalandból hazatérve 1952 tavaszán Portugáliát választotta, az FC Portóhoz szerződött játékos-edzőnek (3. hely). A következő esztendőben azonban ismét játékosként szerepelt, az atyai jó barát, a szintén ősfradista mester, Berkessy „Jegenye” keze alatt, Zaragozában. A csapat – utolsóként – kiesett, Sárosi pedig odébbállt: a svájci Luganóhoz szerződött játékos-edzőnek. Magyar játékosa ott ugyan nem volt, viszont sikerült visszajuttatnia az éppen odaérkezésekor kieső gárdát a Nationalliga A-ba. (Érdekes, hogy hosszú tréneri pályája alatt ez volt az egyetlen bajnokcsapata.) A második évben már csak edzősködött az olasz-svájci klubban.

Bátyjának nagy helvét tisztelője, Düblin elnök 1955-ben a Baselhez hí­vta trénernek. Két esztendő alatt sok sikert nem aratott a csapattal, ahogy a következő három évben Németországban (Regensburg, Aachen, Oberhausen) sem.

Sárosi III. Béla 1979 júliusában

1961-ben viszont e régi mester-mentor Berkessy ajánlotta utódjául a Beerschot vezetőinek. Csakhogy mí­g „Jegenye” keze alatt két í­zben is negyedik lett a gárda, Bélus csak a 9. pozí­cióig jutott vele. Így hát nem is volt olyan könnyes az elválás a klub vezetőitől, akiket azért olyan nagy csalódás nem érhetett – mert ismét magyart, Béres Andrást szerződtettek edzőnek. (Ő a következő négy esztendőben ott maradt, egyszer a dobogóig vezette az együttest, í­gy a Beerschotnak hét esztendeig egyhuzamban magyar mestere volt!)

Antwerpenből a régi cimbora, Kubala „Kuksi” segí­tségével aztán ismét Spanyolországban kötött ki: utolsó két edzői esztendejében a Barcelona ifjú palántáit nevelgette szeretettel. Fia is játszott a Barca kölyökcsapatában, de egy szánkóbaleset következtében le kellett mondania futballista álmairól.

Az egykori daliás óriás idős korában csontkopása miatt erősen sántí­tott, s még fiatal kora másik kedvenc sportágáról, a teniszről is le kellett mondania. (Annak idején párosban ifjúsági teniszbajnokságot is nyert Magyarországon.)

Utolsó éveiben, ha csak tehette, hazalátogatott, nagy meghatottsággal vette tudomásul, hogy 1974-ben a Ferencváros örökös bajnoka cí­met is odaí­télték neki.

Négy nappal bátyja halála előtt hunyt el Zaragozában.

(Az összeállí­tás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Antal Zoltán, Hoffer József és Hegyi Tamás í­rásainak  felhasználásával készült)